Sziasztok Kedveseim!
Majdnem egy egész hónap telt el azóta, hogy véget ért az anthesis. Nem mondanám, hogy nagyon hiányozna, de azért vannak napok, amikor szívesen írnám tovább Ville és Elise történtét, vagy csak iktatnék be egy-egy jelenetet. Persze nem fogom újraírni a blogot, csak egy kedves kis ötlet miatt, szóval az megmarad nekem, és talán majd egy másik sztoriba fogom újraéleszteni.
De nem is erről szeretnék írni, hanem arról, hogy amikor februárban először tettem ki ide bejegyzést, mennyire nem gondoltam, hogy idáig fogok eljutni. Nem lett túl népszerű, de az a nagyjából harminc ember aki követte hétről hétre a történéseket, szóval ti, akik ezt most olvassátok, nos nektek tartozom, egy hatalmas köszönettel. Mert annak ellenére, hogy egyszer volt egy hosszú kihagyás nem hagytatok magamra, és kaptam a kedves hozzászólásokat, csillagokat és minden másokat.
Számokban: 91 877 szó, 32 fejezet, 140 oldal.
Kicsit sokkoló, hogy ennyit írtam, mielőtt elkezdtem volna ezt a fanficet, a leghosszabb írásom tizenkét oldal volt, tehát ez egy elég nagy ugrás volt számomra.
De vissza egy kicsit az elejére, amint azt az ismertetőben is írtam, először ez csak egy nagyjából 3000 szavas novellácska akart lenni, de a karakterek és a történet vitt tovább, és hát az eredményt már olvastátok, ha pedig nem, akkor itt a remek alkalom rá, hogy megtegyétek. Igen, magamat reklámozom, a saját blogomon. Taps.
Igazából, ahogy ezt már szintén említettem, szívem szerint egy szomorúbb pontot tettem volna ennek a szerelmi kapcsolatnak a végére, de túl sok extra fejezetet kellett volna írnom hozzá, és ha őszinte akarok lenni, akkor a karakterekhez, leginkább Elihez, nem illett volna az, amit kitaláltam. Így maradt a happy end, ahol mindenki boldogabb, mint az kezdetekben.
Remélem tetszett nektek ez a kilenc hónapnyi utazás, és élveztétek ahogy Eli szerelmes lett egy étcsoki illatú, finn énekesben. Én minden kliséjével együtt is szeretem ezt a történetet, és ha lehetne addig csiszolnám, amíg tökéletes nem lesz, de tudom, hogy el kell engednem. Az anthesis így jó, hibákkal, karcosan ahogy kijött belőlem.
Még egyszer utoljára, köszönöm nektek, hogy vagytok, látatlanban is szeretlek titeket!
Orion
2016. november 6.
2016. október 13.
// thirty one //
A
nap további részét szinte teljes egészében tervezgetéssel töltöttük. Ugyan nem
szándékoztam sok mindent magammal hozni, bútoraim, szőnyegeim és más nagyobb
dolgaim nem is voltak, de így sem volt egyszerű kitalálni, hogy hova kerüljenek
a cuccaim. Leginkább a rengeteg könyvemnek kellett helyet találni, Ville amúgy
is tömött polcain, amiről hamar kiderült, hogy lehetetlen vállalkozás. Ezért
rövid tépelődés után, arra jutottunk, hogy a vendégszoba, amiben csak egyetlen
éjszakát töltöttem el, lesz az én kis művész kuckóm, ahol egyrészt nyugodtan
tudok majd írni, másrészt ahova bezsúfolhatom a folyamatosan gyarapodó
könyvtáramat.
Persze,
nem ment minden ilyen könnyen. Hamarosan rátértünk a piszkos anyagiakra, és
félig-meddig teljesült a korábbi kívánságom, hogy veszekedhessek Villével.
Eleinte még mosollyal az arcán mondta, hogy nem kell semmit fizetnem neki,
tökéletes lesz az a rendszerféleség, amit Vincenttel alkalmaztunk, ő majd
megoldja a számlákat, én pedig megveszem a mindennapokhoz szükséges dolgokat.
De én makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy ez így igazságtalan és nem érdekel,
hogy mennyivel van több pénz a bankszámláján, nem akarok élősködni rajta. Ez
valamiért sértette Ville lovagias énjét, ezért mikor rájött, hogy az érvei úgy
verődnek vissza rólam, mint a napfény a friss hótakaróról, gyerekes
fenyegetőzésekkel indított támadást ellenem, amiket a tökélyre fejlesztett
műsértődése követett. Ilyenkor az egész arca megváltozott, szeme búskomor
zölddé vált, ajkáról elszökött a jellegzetes mosolya és valahogy még a
szemöldöke is máshogy állt, mint szokott. Volt ebben a morcosságában valami,
amit elbűvölőnek találtam és ezzel sajnos ő is tisztában volt. Sokat
köszönhetett már ennek az arckifejezésnek, ágyba vitt kávék, hátmasszázsok és
számomra unalmas filmek voltak a rovásán, és aznap, Ville még egy jelet
véshetett a láthatatlan táblájára. Ha nem is egyeztem bele abba, hogy mindent ő
fizessen, arra rábólintottam, hogy az első hónapokban, amíg ki nem derül,
mennyit fogok keresni a regényemmel, ő rendezze a számlákat. Miután mindkettőnk
egója megkapta, amit akart, ismét a közös jövőnkről kezdtünk beszélgetni. Ugyan
egyelőre egyikünk sem igazán ért rá egy hosszabb vakációra, hiszen az új HIM
lemez még félkész állapotban volt, rám pedig dedikálások vártak, ez nem gátolt
meg minket abban, hogy újra felelevenítsük az interjúm miatt elhalasztott
kiruccanásunkat. Úgy számoltuk, hogy December elejére mindketten szabadok
leszünk és végre elmehetünk abba a kis faházba, ahová Ville szokott
visszavonulni, ha elege van az emberekből.
Este
a zeneszoba félhomályában, égő viasz szagával az orrunkban, furcsa hangzású
zenéket hallgattunk és másokról beszélgettünk. Olyan emberekről, akik már rég
nem szerves részei az életünknek, de a nyomot, amit maguk után hagytak bennünk
csak az öregkor szivacsos emlékezete fogja letörölni rólunk. Élvezettel hallgattam
Ville meséit, eleven személyleírásai életet leheltek a szereplőibe, és szinte
úgy éreztem én is mellettem voltam, amikor kamaszon, narancssárga loknikkal a
fején, az osztálytársaival gördeszkázott Helsinki kihaltabb utcáin.
Ez
is egyike volt azon dolgoknak, amiért beleszerettem Villébe, a legátlagosabb
napból is képes volt elővarázsolni egy meghitt, különleges hangulatú
pillanatot. Ilyenkor csak mi ketten léteztünk, talán még egy, a szomszéd házba
becsapó villám sem tudta volna elporlasztani a nyugodtságunkat. Ha nem is
tudatosan, de mindig is erre vágytam, egy férfira, akinek a jelenléte, a
szavaiba öntött elméje, hasonló hatással van rám, mint a hipnotizőr hangja a
gyenge akaratú közönségére.
Ville
az egyik barátjáról mesélt, aki megszállottan gyűjtötte bőrére a
sírfeliratokat, amikor utoljára találkoztak, több mint harminc temetési jelenet
volt a testén, mind külön történettel és emlékekkel.
-
Erről
jut eszembe, már egy ideje dolgozok egy mintán, megnézed? – kérdezte Ville.
-
Mármint
tetováláson?
-
Igen,
szóval érdekel?
-
Persze.
Felállt
mellőlem és a zongora előtti, papír és füzet kupacból kiemelt egy fekete
mappát, aminek az elején, minő meglepetés, egy arany heartagram virított.
Kicsit lapozgatott a papírok között, majd visszaült a kanapéágyra és a kezembe
adta a megfelelő oldalt. A rajzról ordított, hogy Ville csinálta; első
ránézésre csak egy amorf szívnek láttam, de miután jobban szemügyrevettem,
feltűntek benne a különböző minták, alakzatok. Valahogy egyszerre volt
piktogram és anatómiai szív formája és ez a kettőség különlegessé tette az
amúgy elcsépelt motívumot, nem mellesleg tökéletesen illet az alkotójához. Mosolyogva
dicsértem meg a rajzot, amire Ville büszkeséggel a hangjában mondta el, hogy
arra gondolt, jövő héten magára is fogja varratni, csak még azt nem döntötte
el, hogy hova.
-
Hát
igen, rajtad azért már nincs olyan sok hely, mint mondjuk rajtam – állapítottam
meg a nyilvánvalót, miután jó tíz percig keresgéltünk Villén egy tenyérnyi
szabadterületet, ahol jól is nézne ki az a deformált szív.
-
Téged
ismerve, neked sem lesz már sokáig ennyire fehér a bőröd – simította végig a
kezemen lévő szarvas körvonalait.
-
Abból
kiindulva, hogy milyen régen voltam utoljára tetováltatni, azt hiszem, ez a
veszély egyelőre nem fenyeget – nevettem fel halkan.
Pedig
rengeteget ötletem volt, leginkább egy lepedő-szellemnek öltözött macska
mozgatta a fantáziámat, de erősen gondolkoztam azon, hogy ideje lenne valami
igazán nagy dolgot magamra varratni. Már épp meg akartam osztani Villével a
terveimet, amikor feltűnt a minket körülvevő némaság. Ugyan a hangszórókból még
ömlött a keleties hangzású punk zene, de barátom szokatlanul csöndben volt,
holott addig szinte folyamatosan beszélt vagy zizegett mellettem.
Ville
felhúzott szemöldöke és kissé elnyílt ajkai, nagyon is ismerősek voltak
számomra, akkor szokta magára ölteni ezt a kifejezést, amikor megsértem az
egóját vagy valami olyasmit mondok, amivel utána hosszú ideig tud majd
piszkálni. De akárhogy is igyekeztem, nem találtam okot egyik eshetőségre sem.
-
Szóval
nagyon régen volt új tetoválásod? – kérdezte.
Automatikusan
bólintottam.
-
És
akkor elmesélnéd nekem, hogy ezek mikor kerültek rád? – mutatott rá a bal
karomra, amin a pólóm takarásában is jól látszottak a már szürkülő betűk.
Hitetlenkedve
néztem le a kezemre, aztán vissza Villére, egy pillanatra teljesen lefagytam
majd kitört belőlem a nevetés.
-
Úristen,
erről teljesen megfeledkeztem – ismertem be egy szégyenező kuncogás
kíséretében.
Ville láthatólag nem találta ezt olyan
mulatságosnak, mint én.
-
Tehát
ennyit jelentenek neked a szavaim, hogy három hónap alatt elfejted őket?
Sértődöttsége
túljátszott volt ugyan, de láttam rajta, hogy tényleg rosszul esett neki, hogy
nem emlékeztem az idézetre, amit csak miatta varrattam magamra. Hogy
kiengeszteljem megsebzett büszkeségét, közelebb húzódtam hozzá, átöleltem a
nyakát és a lehető legkedvesebb hangommal kértem tőle bocsánatot. A hatás nem
volt azonnali, ezért apró puszikat leheltem az arcára, amik sokkal
hatékonyabbnak bizonyultak a beszédnél, mert mire az ajkaihoz értem, keze a
derekamon pihent és amint megcsókoltam, gyengéden belemarkolt a húsomba.
-
Ennyivel
azért nem úszod meg a dolgot – suttogta a számba.
-
Miért,
mit akarsz csinálni?
Nem
vártam választ a kérdésemre, ezért is lepődtem meg amikor Ville kicsit elhajolt
tőlem, hogy jobban lássa az arcomat.
-
Délelőtt
még valami kikötözésről hadováltál – vigyorgott rám szenvtelenül.
Zavarom
nyilvánvaló volt, nem kellett tükör ahhoz, hogy tudjam, arcom elvesztette a megszokott
sápadtságát, hogy a piros különböző árnyalataiban pompázzon. Ville pár
pillanatig élvezettel nézte milyen nagy hatást gyakorolt rám, majd még mindig
mosollyal az ajkán, megcsókolt, ezúttal jóval szenvedélyesebben.
Másnap
sokáig az ágyban maradtunk, csak valamikor késő délelőtt mentünk le a
nappaliba, hogy végre együnk valamit. A kanapén kanalaztuk a müzlinket, közben
finn meséket néztünk és szinte gusztustalanul boldogok voltunk. Pedig
mindketten tudtuk, hogy pár óra múlva el kell mennem, de ez kivételesen nem egy
sötétszürke felhőtömegként körözött a fejünk fölött. Kapcsolatunk kezdete óta
először készültünk úgy elválni egymástól, hogy ha nem is dátumra pontosan, de
tudtuk, hogy legfeljebb két héten belül újra együtt leszünk. Persze a búcsú
mindig keserű, viszont a tudat, hogy a következő találkozásunkkor már együtt is
fogunk élni, sokkal édesebbé tette az egyébként fájdalmas elválást.
Londonba
érve kicsit ideges voltam, milyen lesz majd találkozni Vincenttel, mert
Villével nagyjából túljutottunk azon, hogy eltűntem előlük, de legjobb
barátommal, az érzelmileg kimerítő telefonálásunk óta csak keveset beszéltünk
és akkor is leginkább a költözésemről. Tudtam, hogy rá teljesen máshogy hatott
az a pár nap, mint Villére, benne jóval több bűntudat volt, mert úgy érezte,
észre kellett volna vennie milyen világ rejtőzik a mosoly mögött, nekem pedig
eltökélt célom volt kiíratni belőle ezt a gondolatot. Mert az igaz, hogy nap,
mint nap látott és talán felfigyelhetett volna az intő jelekre, de mivel ő is
betudta a rosszkedvemet annak, hogy hiányzik Ville, jogosan hitt nekem, amikor azt
hangoztattam, nincsen semmi bajom.
A
laza csomó a gyomromban hamar szertefoszlott, amint beléptem Vinc lakásába, az
ismerős illat, a hangszórókból szóló halk metalcore dallamok és legjobb barátom
őszinte öröme, elfeledtette velem a bizonytalanságomat. Ezerszer jobban otthon
éreztem magam abban a londoni bérházban, mint a kontinensen lévő, tömeg
panelben ahol felnőttem.
Az
első egy-két óra hadarással, néhány csepp könnyel és rengeteg öleléssel telt
el, majd miután kibeszéltük a lelkünket, úgy döntöttünk a következő napot
kettesben fogjuk tölteni, finom borokat fogunk inni és olyan vígjátékokon
fogunk nevetni, amiket már százszor láttunk. Aznap este a gyerekkorom egyik
nagy kedvencére, az Ace Ventura-ra esett a választásunk, amit egyikünk sem
látott már jó pár éve. Ahogy elindult film, azonnal elöntöttek a nosztalgikus
emlékek, amiknek a bolyhos kis pop-pompai kedvesen táncoltak előttem, de ahogy
múltak a percek és peregtek a képkockát, a kerekded formák szépen, lassan
elsorvadtak, míg végül az arcomra olvadtak és döbbent vonásokat rajzoltak a
bőrömre. A poénok, amiken régen annyit nevettünk, erőltetettnek és elcsépeltnek
tűntek, a karakterek bénák a történet pedig borzalmas volt. Csalódottságunk
ellenére, kitartóan néztük tovább az állati nyomozó vagánykodásait, és hogy
enyhítsük a szenvedésünket, édes borral öntöztük a torkunkat. Az alkohol remek
ötlet volt; két üres üveggel az asztalon, a film közepére, ha nem is ugyanolyan
élvezettel, mint kiskamaszon, de harsányan nevettünk mindenen, amit Jim Carrey mondott.
Kérsz egy kis Tic-Tac-ot? Ez az én
taktikám.
-
Ha
nem ittuk volna meg minden boromat, már meghaltunk volna – mondta Vincent a
szokásos happy end után.
-
Nincs
több alkoholod? - Hangom magasan és gyerekesen csengett
Vinc
sértődötten nézett rám.
-
Ugye,
ezt te sem kérdezted komolyan?
A
felháborodása jogos volt, mert barátom ugyan messze volt attól, hogy
fenyegesse, a művészek körében olyan népszerű alkoholizmus, de az a szörnyű
eset, még soha nem fordult elő, hogy kifogyjon a szeszből. Válaszomat meg sem várva,
a konyhába ment és kihozott egy üveg rumot, innentől kezdve kicsit homályosak
az emlékeim. Azt tudom, hogy belekezdtünk az Űrgolyhókba, és követve Mel Brooks
űrhajójának a példáját, nem fékeztünk, senki kedvéért, de hogy utána miként
kerültem az ágyamba és hova tűntek a zoknijaim, arról fogalmam sem volt.
Talán
még soha nem részegedtünk le együtt annyira, mint azon az estén, nem csoda
tehát, ha másnap délelőtt hasogató fejjel és szárazszájjal ébredtünk.
Fájdalmunkban benne volt a fulladásig tartó nevetésünk, a sötétedésig tartó macskajajunk
pedig kellemetlen bizonyítéka volt annak, hogy milyen jól éreztük magunkat.
Korábbi tervünknek megfelelően, ki sem mozdultunk a lakásból, a nappaliban
döglődtünk, pizzával tömtünk az arcunkat és okulva a rossz élményből, biztosra
menve, Harry Pottert néztünk. Ilyenkor éreztem csak igazán, hogy nem véletlenül
lettünk legjobb barátok Vincenttel, annyira könnyedén tudtunk ráhangolódni a
másikra, mintha világ életünkben ismertük volna egymást, mintha egyazon
környéken nőttünk volna fel, ahol ugyanazok az emberek és események voltak ránk
hatással. Holott teljesen más helyről jöttünk, Vinc családja tipikus
értelmiségiekből álló família volt, tele művészekkel és tudósokkal, míg nálunk
alig akadt olyan, aki eljutott az egyetemig, és csak egy unokatestvérem volt,
aki kamaszkorában gitározott, de miután leszáradtak a pattanásai, ő is felhagyott
a zenével mert nem lett azonnal híres és nem özönlöttek felé a nagymellű rocker
csajok.
A
pakolás még annak ellenére is egy rémálom volt, hogy nélkülözte az általam
annyira gyűlölt válogatást, mert ugyan nem kellett döntenem két, bandás póló
között, viszont muszáj volt mindent újrahajtogatnom és felkutatni a láthatatlan
manók martalékává vált fél pár zoknijaimat. Egy degeszre tömött bőrönd után,
úgy döntöttem megérdemlek egy rövidke pihenőt, ezért kikapcsoltam a 80-as évek
metál zenéit és beraktam egy jóval nyugodtabb, Massive Attack albumot, majd a gépemmel egyetemben befészkeltem
magam az ágyamba. Gondoltam elgörgetem az időt a tumblr-ön, megosztok pár
érdekes képet és kikapcsolom az agyamat. Már egészen ellazultam, amikor
megláttam, hogy valaki írt facebookon, nem sűrűn szoktam üzenetet kapni, így
ideges kíváncsisággal kattintottam át az oldalra. Meglepve néztem Karin villogó
nevére, régebben egészen közel álltunk egymáshoz, de már vagy egy éve nem
beszéltem vele, és halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretne. Pedig
gondolhattam volna rá, hogy miért keresett meg ennyi kihagyás után. Rövidke, de
lelkes üzenetében a dolgaim felől érdeklődött; jól látta, hogy én vagyok Ville Valo új barátnője? Tényleg meg fog
jelenni egy könyvem? Régen beszéltünk, találkozhatnánk.
Először
automatikusan válaszolni akartam neki, de a billentyűzet fölé helyezve, az
ujjaim nem mozdultak. Éreztem, ahogy a pánik, kedves ismerősként kúszik fel a
tarkómon. Régi barátnőm felbukkanása előhozta az emlékeket, amik elől
olyannyira menekültem, és közben az új félelmeimet is jutalomfalattal
szólongatta felém. Vajon csak azért érdekli, mi van velem, mert párszor
megemlítették a nevemet az újságokban? Ha nem jelentek volna meg képek rólam és
Villéről, akkor is találkozni akarna velem? Tudtam mi következik; ezernyi
formába átfogalmazva felteszem magamnak ugyanazokat a kérdéseket, remegni
kezdek, tenyerem hideg és nedves lesz, míg végül össze nem zuhanok. Nem akartam
ezt, elegem volt már a saját agyam védekezéséből, ezért mielőtt még belegabalyodtam
volna a gondolataimba, kezembe vettem a telefonomat és felhívtam Villét.
Csak
mikor kiadtam magamból a kételyeimet döbbentem rá, mekkora előrelépést tettem
azzal, hogy nem engedtem a szorongásomnak és azonnal segítséget kértem.
Hatalmas változás volt ez, és miután lenyugodtam és Ville tanácsát miszerint,
válaszoljak neki és majd meglátom mi lesz, fontolóra vettem, ötlött fel bennem,
hogy az otthoniak mit sem tudnak arról, hogy egy újabb országba szándékozom
költözni.
Mivel
a beszélgetés kellően bátorrá tett, elköszöntem Villétől, és minden habozás
nélkül felhívtam Thomas-t. Tudtam, hogy anyámmal még nem tudnék beszélni, túl
élénken élt még bennem a legutóbbi szóváltásunk emléke, és kicsit féltem is,
hogy egy mondatával lerombolja a hirtelenjében felépített önbizalmamat, ezért választottam
a kevesebb kockázatot jelentő bátyámat.
-
Igazából csak azért hívtalak, hogy elmondjam
jövő héten költözöm – mondtam, letudva a szokásos udvarias köröket.
-
Hazajössz,
anyu nem is mondta? – Thomas hangja meglepett volt.
-
Nem-nem,
Helsinkibe költözöm.
-
Az
Finnországban van ugye? – kérdezte pár másodperc nyomasztó csöndet követően.
-
Igen.
-
Egyre
messzebb mész – nevetett horkantva, majd arról kezdett beszélni, hogy ha addig
sikerült összespórolni annyit, akkor nyáron összeházasodnak xy-nal.
Nem
igazán vártam sokat Thomas-tól, tisztában voltam vele, mennyire instabil a
kapcsolatunk, de azért jól esett volna, ha legalább érdeklődik afelől, hogy
miért költözök egy másik országba és mégis mikor látogatok legközelebb haza. A
csalódás ellenére, azért örültem, hogy beszéltünk egymással, mert ha nem is
reménykedtem egy olyan viszonyban, mint amilyen Ville és Jesse között van, szerettem
volna jobban megismerni őt.
A
ruháim nagyobb részét, még aznap elpakoltam, csak azok maradtak a szekrényben,
amiket a következő hét folyamán viselni szándékoztam. Persze a felsőkön és
nadrágokon kívül, még rengeteg dolgom volt, tudtam, hogy csak az asztalon és a
polcokon heverő papírjaim és egyéb mütyürjeim megtöltenének egy egész bőröndöt,
ezért előbb szelektálni akartam, amihez semmi erőt nem éreztem magamban. Meg
egyébként is, még bőven volt időm válogatni.
Agnes
és Dan nem örültek túlzottan a költözésem hírének, de az is lehet, hogy csak
meglepte őket a nem várt fejlemény, mert tíz perc elteltével, Agnes már a
naptár fölé görnyedve szervezkedett.
-
Az
ugye nem lesz probléma, ha akár egy hetet is itt kell majd töltened? –
kérdezte.
-
Dehogy.
-
Jó,
mert arra gondoltam, hogy a most szétszórt interjúkat és a későbbi, a bemutató
utáni dedikálásokat igyekszem egybe rakni és akkor nem kell annyit repkedned –
mondta fontoskodó lelkesedéssel.
Még
volt egy hónap a könyvem megjelenéséig, amit vagy iszonyatosan távolinak
éreztem, vagy szorongatóan közelinek, mindenesetre borzasztóan izgatott voltam
miatta. Arról nem is beszélve, hogy Dan már többször célzott rá, hogy ideje
lenne elővenni a többi regényemet és megnézni melyik lenne a legalkalmasabb a
kiadásra. Tervben volt egy teljesen új történet is, aminek a vázlata már ott
motoszkált a fejemben, de egyelőre nem jutottam el odáig, hogy rendesen
foglalkozzak vele. Először rendbe akartam hozni az életemet, végre elhagyni a
depressziómat és egy egészséges melankóliával kifejezni a mindig kicsit
pesszimista személyiségemet. Ezzel ők is tisztában voltak, mert ha nem is
mondtam nekik ki nyíltan, hogy miért töltöttem négy napot Finnországban, a
finoman elejtett megjegyzéseimből, leszűrhették, hogy milyen problémákkal
küzdök.
Az
utolsó hét, amikor még Vinc lakótársa voltam, gyorsan eltelt. Legjobb
barátommal rengeteg időt töltöttünk el együtt, még arra is sikerült rávennie,
hogy egy kicsi, de annál hangosabb búcsú buliba is elmenjek, ahová meghívta
azokat az ismerőseit, akikkel jól kijöttem. Táncoltunk, nevettünk és egy kicsit
többet ittunk a kelleténél, egyszóval remekül éreztük magunkat.
Furcsa
érzés volt belegondolni, hogy másnap már Villével fogok élni, és bár
rettenetesen félem, de csak egy puhány aggódásnak maradt hely a mérhetetlen
izgatottságom mellett.
-
Hiányozni
fog ám az a hülye fejed – ölelt magához Vincent, miközben a taxira vártunk.
-
A
tiéd is nekem, de úgyis jövök még ide elégszer, erről jut eszembe, van neked
egy ajándékom.
Azzal
elővettem a konyhapult alól egy kis dobozkát és odaadtam barátomnak.
-
Késtem
vele pár hónapot, de tessék.
Vinc
kíváncsian bontotta ki az ajándékát, amit meglátva boldogan felnevetett.
-
Már
el is felejtettem, hogy az egyik dührohamod közben leverted az egyik kedvenc
bögrémet.
-
Remélem,
ez kiengesztel majd.
-
Az
évezred festőjének titulálsz rajta, azt hiszem ez elég lesz ahhoz, hogy ne
emlegessem föl többet a dolgot – mosolygott rám.
Egy
utolsó ölelés a lakásban, pár elmorzsolt könnycsepp és néhány vigyázz magadra
után, ha nem is végleg, de búcsút mondtam Vincentnek és elindultam, hogy abban
az évben, másodszorra is új országba költözzek.
Néhány
órával később, már Ville toronyháza előtt álltam, két hatalmas bőrönd
társaságában.
-
Mond,
hogy ezek nem csak a ruháid – kérdezte megbúvó aggodalommal a hangjában Ville.
-
Kinek
nézel te engem? Az egyikbe szinte csak könyvek vannak.
-
Gondolhattam
volna – rázta meg a fejét barátom, majd magához vont és hosszú, szerelmes
csókot lehet az ajkamra.
-
Üdvözöllek
az új otthonodban – mondta vigyorogva, majd hirtelen a térdem alá nyúlt és az
ölébe kapott.
Alig
volt időm megkapaszkodni a vállában, ő máris elindult velem a bejárat felé,
hogy mint az amerikai romantikus filmekben, átcipeljen a küszöbön.
-
Mégis
mit csinálsz? Neked nem szóltak, hogy ezt csak esküvő után szokták csinálni? –
mosolyogtam rá értetlenkedve.
-
Ha
nem is házasodtunk össze, végül is házas társak lettünk, szóval ne pampogj
annyit, csak élvezd ki a pillanatot.
-
Te
nem vagy normális – nevettem fel a kitekert szójátékán.
Még
mindig Ville karjaiban voltam, és ugyan nem volt kenyerem a romantika, de mint
már számtalan alkalommal előtte, akkor is haraptam egy keveset barátom
szentimentalizmusából. Mert igaza volt, ez egy olyan pillanata volt az
életemnek, amit meg akartam élni, hogy az ínségesebb napjaimon elővehessem az
emlékét annak, ahogy Ville boldogságtól édes, nikotinnal fűszerezett csókja
elveszi az eszem.
Letudva
a nyálas nyitányt, behurcoltuk a bőröndjeimet és ezzel részemről le is volt
tudva a költözés. Persze nem ez volt minden cuccom, négy nagyobbacska doboz várt
valahol Anglia egyik raktárában arra, hogy feltegyék egy kamionra és egészen
Finnországba fuvarozzák őket. Ezekben voltak a maradék könyveim, cipőim és
minden olyan dolgom, amiket viszonylag sokáig tudok nélkülözni. Addig nem is
szándékoztam igazán berendezkedni, amíg mindenem meg nem érkezik, de ez Villét
nem hatotta meg. Túlzott lelkesedéssel vezetett fel az emeletre, hogy
megmutathassa a szobát, amiben valaha vendégeskedtem. Még pár napja motyogott
valamit arról, hogy átrendezte, de én csak arra gondoltam, hogy kivitte az
ágyat vagy ilyesmi, az meg sem fordult a fejemben, hogy teljesen az én
ízlésemre formálta az aprócska helyiséget. A falakon ott lógott pár kedvenc
albumom borítója, az ablaknál egy régies, fiókos asztalka volt, mellette pedig
néhány egyelőre üres könyvespolc.
-
Na,
tetszik Szívem?
-
Nagyon
– mosolyogtam rá, majd még egyszer körbe vezettem a tekintetem a szobán. – Nem
is tudom, mit mondjak.
-
Egy
köszönöm bőven elég lesz.
Odaléptem
hozzá és lábujjhegyre állva, lágy csókot hintettem az ajkára. – Köszönöm.
Az
a kevés aggodalom, ami még élt bennem az összeköltözéssel kapcsolatban, hamar a
háttérbeszorult. Szinte minden zökkenőmentes volt, egyszer sem vesztünk össze,
nem adódott komolyabb probléma sem, egyedül a könyveim elrendezésben nem értettünk
egyet, de ezen is gyorsan túljutottunk.
Féltem,
hogy annak ellenére, hogy mennyire szerettem a toronyházat, idegenként fogom
magam majd érezni, ha Ville nem lesz ott velem, de az első pár napon annyira el
voltam foglalva a rendezkedéssel, hogy nem törődtem ezzel a furcsa, betolakodó
érzettel. Aztán pedig, mire mindenem a helyére került, és időm nyílt
szorongani, már otthon éreztem magam. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy
gusztustalanul boldog voltam, hiszen végre úgy lehettem együtt Villével, hogy
nem kellett attól rettegnem, valamelyikünknek haza kell mennie és csak hetek
múltán lesz alkalmunk újra találkozni egymással. Persze ez a rózsaszín burok,
amiben a szerelmemet dédelgettem, nem semlegesítette az elmémet még mindig
folyamatosan ostromló kis démonjaimat. Láthatóan és érezhetően jobban voltam,
mint korábban, de így is sokszor kaptam azon magam, hogy minden különösebb ok
nélkül elkedvtelenedek, és az írás sem ment úgy, ahogy szerettem volna. Néha
csak ültem az asztalomnál, mereven néztem az előttem heverő füzetre, aminek a
vakító üressége szemrehányóan tekintett vissza rám.
Végül
megelégeltem a tehetetlenségemet és megfogadva barátom tanácsát, felkerestem
egy pszichológust. Nem igazán tudtam, mire számítsak, és bár Ville elmesélte
neki milyen tapasztalatai voltak, még így is kicsit félve léptem be Dr.
Parviainen irodájába. Eleinte nagyon visszafogott voltam, de Daavid nyíltsága,
őszinte érdeklődése és meglepően jó humora gyorsan megtörte a vékonyka
ellenállásomat. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű kialakítani egy
újfajta gondolkozásmódot, amiben jóval kevesebb hely jut az önutálatnak és
bizonytalanságnak. Apró lépésekben haladtunk, elsődlegesen is azt kellett megtanulnom,
hogy ha rosszul érzem magam, merjek és akarjak is segítséget kérni. Ezt
szerencsére nyugodtan gyakorolhattam Villén, aki kérés nélkül is mindent
megtett azért, hogy elengedjem az önmarcangoló énemet; ha látta, hogy a semmibe
bambulok, odajött hozzám, magához ölelt, beszélgetést kezdeményezett vagy csak
halkan énekelt nekem egy kedves dallamot. Hihetetlenül hálás voltam, amiért
mellettem volt.
Kellemesen
hátborzongató volt visszagondolni, milyen hosszú utat tettem meg idáig, mennyit
változtam az elmúlt hónapok alatt. Amikor először találkoztam Villével, csak
egy potenciális veszélyforrást láttam benne, egy olyan embert, akinek a
személyisége erősebben hatott rám, mint addig bárkié. Rettenetesen féltem tőle,
és mint később kiderült, nem minden ok nélkül akartam minél messzebb kerülni
tőle, mert alig három hét alatt teljesen levett a lábamról. Igaz, ez az opció
nem szerepelt a félelmeim között, soha nem gondoltam volna, hogy pont Ville
Valo lesz az, aki megváltoztatja az életemet. Igazából abban sem hittem, hogy
lesz bárki, akit ilyen nyílt szerelemmel fogok szeretni, akiben egy újabb
klisével élve, megtalálom a másik felemet. De az én zöldszemű rocksztáromat egy
csöppet sem érdekelte, hogy én miben hiszek, villantott pár féloldalas mosolyt,
tett egy életre is elég szenvtelen megjegyzést és addig piszkált, míg a hosszú,
téli álmomat követően, újra ki nem virágoztam, szebb szirmokkal és élénkebb
színekben pompázva, mint valaha.
És
ezzel azt hiszem a végére is értem a történetemnek. Amikor Dr. Parviainen azt
mondta, írjam le miként döbbentem rá a depressziómra és milyen akadályokba
ütköztem az elmúlt két évben, nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom
az írást. Ahogy azt sem, hogy ilyen terjedelmesen fogom szőni a szavakat.
Eredetileg
nem akartam megmutatni Villének, de aztán mikor már a költözést ecseteltem úgy
döntöttem, talán neki is jót tesz majd, ha elolvashatja az érzéseimet és
ezáltal, még jobban megismer engem. Ville lelkesen fogott neki a soraimnak, és
néha jókat derült rajtuk, főleg az elején, ahol elég hosszan írtam róla és az ő
sötét kisugárzásáról. Nem mintha a későbbi oldalakon olyan keveset szerepelt
volna, de valamiért leginkább azok a korai napokat leíró fejezetek tetszettek
neki a legjobban.
-
Olyan
aranyosan naiv voltál, de tényleg.
-
Vajon
azért hajolt közel hozzám, mert meg akart csókolni vagy valami más okból? –
figurázott ki.
-
Ellenállni
nekem? Ezt te sem gondolhattad komolyan.
Elég
sokat dolgoztam ezen a történeten, és jóval többet segített a megírása, mint
azt a kezdetén gondoltam volna, még sem szeretném, ha megmaradnának az
örökkévalóságnak. Ez a múltam és én túl sok időmet vesztegettem el azon
agyalva, mi történt tíz éve, két éve vagy három hónapja, ezért amint a végére
érek ennek a bekezdésnek, és kiteszem az utolsó mondat végére a pontot, ha nem
is rituálisan, HIM szövegeket kántálva, de elégetem mind a száznegyven oldalt.
//Sziasztok Kedveseim!
Hát ez lenne a vége, még írok egy búcsú valamit, szóval itt, az utolsó fejezet végén csak gyorsan megköszönöm nektek, hogy olvastátok Eli és Ville történetét, amit remélhetőleg élveztetek.
Orion //
2016. szeptember 25.
// thirty //
Négy
napig maradtam Villével, eredetileg másnap este haza kellett volna mennem egy
találkozóra, amit a kiadóm szervezett le, de semmi kedvem nem volt ott hagyni a
toronyházat, és Ville is ragaszkodott hozzá, hogy maradjak.
Nem
mondanám, hogy minden gördülékenyen ment kettőnk között; eleinte még próbáltunk
úgy tenni, leginkább Ville, mintha mi se történt volna, de láttam rajta, hogy
egyáltalán nem tette túl magát még azon, hogy csak úgy leléptem. Érezhetően
feszült volt és ez kezdett rám is átragadni. Nem volt rideg, ugyanúgy átölelt
és csókolt, mint azelőtt, de egyértelmű volt, hogy haragszik rám, és én nem is
okoltam ezért. Viszont vele ellentétben, én beszélni akartam, tudni akartam
milyen gondolatok járnak a fejében, mert én hiába is öntöttem ki neki az
érzéseimet, ő nem avatott be az övéibe. Fogalmam sem volt róla, miként élte meg
azt a két éjszakát, amíg én távol voltam, és ahhoz hogy ezt jóvátegyem, tudnom
kellett mekkora kárt okoztam a lelkében. Ezért, tőlem merőben szokatlan módon,
a kezembe vettem az irányítást; a harmadik napon leültettem a nappaliba, elé raktam
egy friss, gőzölgő kávét és megkértem, hogy kiabáljon velem. Értetlenül nézett
rám, mintha arra kértem volna, hogy másszon fel Finnország legmagasabb hegyére
és építsen a tetején egy hóembert.
-
Nem
akarok veled kiabálni Eli – mondta.
-
Tegnap
este azt mondtad, hogy eredetileg le akartad üvölteni a fejemet – emlékeztettem
őt a saját szavaira.
-
Igen,
de aztán meggondoltam magam.
-
Ígérem,
nem fogok megsértődni vagy elmenekülni, ha nem bízol bennem, ki is kötheted a
lábamat az asztalhoz vagy valami, de szerintem…
-
Szívem
– szakított félbe Ville -, hidd el, ha ki akarnálak kötni valahova, akkor nem
az asztal lenne az első választásom – hajolt közelebb hozzám.
A
hirtelen témaváltástól egy pillanatra lemerevedtem, Ville pedig kihasználva
zavaromat lágyan megcsókolt. Akár puszta kedveskedésnek is vélhettem volna,
ahogy ajkamat kóstolgatja, de mozdulataiban ennél jóval több rejlett és amint
rájöttem, mi a célja ezzel a kis közjátékkal, azonnal hátrálni akartam, ám
Ville nem engedett el olyan könnyen. Csókja már szinte követelődző volt, de
hiába is élveztem nyelvének kávás ízét, tudtam, ha nem állítom meg, akkor a még
igazán el sem kezdődött beszélgetésünk, talán soha nem fog folytatódni.
-
Ne
csináld már ezt – toltam el magam tőle.
Az
arcán elterülő pimasz fintor egyszerre volt idegesítő és rettentően vonzó is,
kicsit bántam is, hogy ez a jelenet nem máskor, egy meghittebb pillanatunkban
kapott helyet, amikor az agyam is pont annyira vágyott volna az érintésére,
ahogy a testem tette.
-
Ne
haragudj Drágám, de neked is be kell látnod, hogy ezt nem hagyhattam ki –
vigyorgott Ville.
Szememet
forgatva gyújtottam rá egy cigarettára, egyrészt hogy lenyugtassam magam,
másrészt pedig, hogy Ville ne vegye észre a szám sarkában megbúvó mosolyomat,
mert igaza volt, ezt a magas labdát, tényleg nem hagyhatta csak úgy a
levegőben.
-
Szóval,
én még mindig amondó vagyok, hogy veszekedned kéne velem – mondtam, miután
arcom újra felvette a komoly vonásait.
-
Jaj
Szívem – mosolygott rám. – El sem hiszem, hogy ezt mondom, de irtó cuki ez a
makacsságod.
-
Jobban
örülnék, ha inkább hatásos lenne – válaszoltam neki duzzogva, enyhe pírral az
arcomon.
Végül
nehezen, de beleegyezett, hogy ha nem is fog kiabálni, elmondja mi történt vele
abban a három napban, amíg én a személyes purgatóriumomban sütettem a lelkemet.
-
Amikor
Vincent felhívott, hogy megérkeztél-e, már éreztem, hogy valami baj van, de
csak miután megnéztünk a repülőjáratokat és rájöttünk, hogy biztosan nem
jöhettél Helsinkibe kezdtem el igazán aggódni.
Azzal
mindketten tisztában voltak, hogy haza biztosan nem mentem, mert ha akkor még
nem is tudtak mindent arról, amit anyám mondott nekem, elég egyértelművé
tettem, hogy hosszú ideig München közelébe sem akarok kerülni. Ezért jobb
ötletük nem lévén, felhívták a kórházakat és mindenkit, akivel az elmúlt
hónapokban pár szónál többet váltottam.
-
Hamar
nyilvánvalóvá vált, hogy senki nem tudja hol vagy és bár örültünk, hogy nem egy
kórházi ágyban fekszel félholtan, de ez egyben azt is jelentette, hogy
szándékosan tűntél el előlünk. El sem tudom mondani mennyire aggódtam érted,
először próbáltam pozitív maradni, de ahogy múlt az idő, egyre jobban féltem
tőle, hogy valami irtózatosan nagy marhaságot csináltál. Akárhányszor hívott
Vinc az járt a fejemben, azt fogja mondani, hogy te… - a mondatának a vége a
semmibe veszett, de nem is volt szükség rá, hogy kimondja az utolsó szavakat.
Pontosan
tudtam, mire gondolt és ez akármilyen klisésen is hangzik, de összetörte a
szívemet. Addig a pillanatig azt hittem attól tartott, hogy ismét a hűvös
pengénél kerestem menedéket és véres sebeket ejtettem a bőrömön, az fel sem
merült bennem, hogy az életemet féltette.
-
Minden
ösztönöm azt súgta, hogy Londonba kéne mennem, kicsit vicces, mert az volt a
tervem, hogy végigjárom az összes hotelt és panziót, amíg rád nem bukkanok az
egyikben, szóval, ha Vincent nem beszél le az útról, mondván, hogy hátha mégis
idejössz valamikor, az sem kizárt, hogy tényleg megtaláltak volna.
Amíg
Ville felment lehozni egy teli doboz cigarettát, elképzeltem mi lett volna, ha
mondjuk, az első éjszakán bekopogtat a hotelszobám ajtaján. Nem tudtam
eldönteni, hogyan reagáltam volna a jelenlétére abban a zsibbadt, érzelemmentes
állapotomban, de arra láttam a legnagyobb esélyt, hogy Ville katalizátorként
hatott volna rám, és idő előtt robbantak volna a felszínre az elfojtott
érzelmeim, emlékeim. És ez, még elméleti szinten sem tűnt szép látványnak.
-
Szerinted
jobb lett volna, ha megtalálsz a hotelben? – kérdeztem Villétől, amint
visszaért.
-
Erősen
kétlem, bár akkor talán megkaptad volna azt a kiabálást, amiért most annyit
tepertél, mert iszonyatosan dühös voltam rád. Igaz tegnapelőtt is azt hittem,
ordibálni fogok veled, tucatnyi variációm volt arról, hogy miket vágok majd a
fejedhez, mégis amikor megláttalak egyik sem tűnt valóságosnak – mosolygott rám
némi keserűséggel.
Mint
később kiderült ezzel a mondattal lezárult a beszélgetésünk könnyedebbik része,
mert ezt követően minden részlet amibe Ville beavatott csak növelte bennem a
bűntudatot, amiért cserbenhagytam őt.
Érzelmei
szinte felőrölték őt, egyszerre aggódott értem és haragudott rám, magához akart
szorítani, de közben soha többé nem akart látni. Halkan, hogy ne tűnjenek olyan
súlyosnak a szavai mesélte el, hogy a második este vége felé, úgy volt vele,
hogy örülni fog, ha előkerülök, de ő azzal be is fejezi ezt a kapcsolatot. Úgy
érezte túl sokat várok tőle, és persze tudta, hogy nem szándékosan okozok neki
fájdalmat, hogy komoly gondjaim vannak, de neki is megvoltak a saját határai és
problémái. Csupán egy hajszál választotta el attól, hogy kidobja a nehezen
megszerzett józanságát és újra az üveg alján keressen menedéket a valóság elől.
De aztán a reggeli nap fényében, pár óra álmatlan alvást követően az irántam
érzett szerelme legyőzte a kételyeit, és úgy döntött, ha már idáig eljutottunk,
ad nekem még egy esélyt. Ha őszinte akarok lenni magammal, be kell ismernem, hogy
megérdemeltem volna, hogy szakítson velem, hiszen teljességgel figyelmen kívül
hagytam az ő érzéseit és félelmeit. Tudtam mennyire retteg attól, hogy
elhagyják, hogy elfordulnak tőle, mégis képes voltam elfutni előle.
Ville
fájdalomtól halvány tekintettel nézett felém, láthatta rajtam a megdöbbenést,
ahogy felismertem milyen kicsin múlt csak az, hogy még mindig egy pár alkotunk,
mert arcomhoz nyúlva közelebb húzott magához.
-
Tudom,
hogy neked is borzalmasan nehéz volt ez a három nap, és baromira örülök, hogy
végre itt vagy velem, mert minden szarságod ellenére is melletted akarok
maradni – csókolt meg gyöngéden.
-
Szeretlek
– suttogtam.
-
Én
is szeretlek Szívem.
Egy
leheletnyi rózsaszín béke telepedett ránk, és mi élvezettel ittuk magunkba az
égett dohánnyal keveredett, édeskés illatot, ami ha csak pár másodpercre is, de
kiszorította a gondterhes téma mellékízét.
-
Van
még valami, amiről szeretnék beszélni veled – szólalt meg Ville. – Ideje lenne
felkeresned egy orvost, mert hiába is lettél jobban néhány hétre, most
láthatóan rosszabbul vagy, mint amikor megismertelek.
Kibontakoztam
öleléséből és megilletődve néztem Villére, hirtelen nem tudtam eldönteni,
hogyan is érzek a javaslatával kapcsolatban. Soha nem voltam még sem
pszichológusnál, sem pszichiáternél, fogalmam sem volt hogyan működnek ezek a
dolgok, és ugyan nem volt bennem konkrét ellenérzés, megrémisztett az
ismeretlen. Ville láthatta rajtam, hogy habozok a válaszommal, mert újra
beszélni kezdett.
-
Nézd
Szívem, tudom, hogy ez most kicsit félelmetesnek tűnik, de tapasztalatból
mondom, hogy sokkal könnyebben fogod leküzdeni a depressziódat, ha professzionális
segítséget kérsz. Mert én hiába is vagyok itt melletted, mint ahogy
tapasztaltuk, ez nem elég ahhoz, hogy jobban legyél.
-
Nem
is tudom. Igazából még otthon, Münchenben is gondolkoztam azon, hogy elmegyek
valami agyturkászhoz, de tartottam tőle, hogy csak teletöm gyógyszerekkel,
amiktől ugyan boldogabb leszek, de egyben függeni és fogok tőlük. És mire
kettőt pislogok, már nem a depresszió lesz a legnagyobb problémám, hanem a
folyamatos vágyam a vidámbogyók után.
Az
igazsághoz az is hozzátartozott, hogy szinte semmit sem tudtam az ilyen
terápiákról, és az egyetlen kiinduló pontom Elizabeth Wurtzel, Prozac-ország
című könyve volt, ami egyáltalán nem tűnt biztatónak. Semmi kedvem nem volt
lítiumot és erős nyugtatókat szedni, amiktől elvesztem a személyiségem és egy
álmatag bábuvá válok. Persze valahol tudtam, vagy inkább csak reméltem, hogy ma
már máshogy kezelik a depressziós embereket, és ebben a hitemben Ville is
megerősített. Természetesen tudtam az alkoholizmusáról, ahogy azzal is
tisztában voltam, hogy ő is megjárta a saját harcait a depresszióval, mégis
meglepett, amikor kérés nélkül, szinte kendőzetlenül kezdett el beszélni az
élményeiről. Egyértelmű volt, hogy csak azért meséli el nekem ezeket a poros
történeteket, hogy reálisabb és egyben pozitívabb képet kaphassak arról, mi vár
rám, ha a problémáimmal orvoshoz fordulok. Miután végzett, tucatnyi kérdésem
volt hozzá, úgy tűnhetett mintha kételkednék a terápia hasznosságában, de
igazából csak megerősítésre volt szükségem, mert hiába is töltött el félelemmel
a gondolat, hogy egy idegennel kell majd megosztanom a legbensőbb érzéseimet,
tudtam, hogy szükségem van erre. Végérvényesen pontot akartam tenni az életem
ezen időszakára, magam mögött akartam hagyni azt a megtört valakit, akinek a
bőrét álcaként használtam. Már nem csak egyszerűen élni akartam, de élvezni is
az életet, Ville mellett. És amint ezt tudatosult bennem, már nem éreztem
magamon semmiféle nyomást amiatt, hogy valami rosszat mondhatnék. Minden a
helyére került.
Különös
volt, ahogy mindketten megnyíltunk, és már egyikünk sem emlékezett rá milyen
nehéz volt megtenni az első lépéseket, amikor még azt is elszoruló torokkal
ismertük be, hogy hasonló problémákkal küzdünk, vagy küzdöttünk. A megtett út
hossza részegítően hatott rám, agyam borködös lett, szívem könnyedén dobogott a
mellkasomban és minden mocsok ellenére, amit az elmúlt órában mondtunk
egymásnak, boldog voltam.
Hogy
kicsit enyhítsem a beszélgetésünk súlyát, a jóval könnyedebb, de ezernyi
kérdéssel kecsegtető összeköltözésre tereltem a szót. Valahol tartottam tőle,
hogy Ville nem gondolta végig teljesen és bennem is voltak kétségek afelől,
hogy valóban megérettünk-e egy ekkora ugrásra a kapcsolatunkban.
-
Nem
azt mondom, hogy nem akarok itt élni, csak nem tudom. Nem szoktak ezzel várni
az emberek? – magyaráztam neki, miután kifejtettem az aggályaimat.
-
Lehet.
De gondolj csak bele, szinte csak úgy találkoztunk, hogy napokat voltunk
együtt, és én nem emlékszem rá, hogy komolyabb gondokba ütköztünk volna.
Ebben
igazat kellett adnom Villének. Még azon a pár napon is, amikor még nem
alkottunk egy párt, gördülékenyen alkalmazkodtunk a másikhoz. Persze ezt
nagyban megkönnyítette az, hogy minden ellentét ellenére, nagyon hasonló az
életritmusunk. Mindketten szeretünk magányosan elidőzni, visszavonulni a saját
kis világunkba, élvezzük a mélyen az éjszakába nyúló beszélgetéseket, közös
filmezéseket, egyikünk sem sűrűn szokott reggelizni és még a kávét is szinte
egyszerre kívánjuk meg. Az egyetlen, jelentősebb különbség talán a szociális
életünk volt, Ville rendszeresen eljárt ide-oda a barátaival vagy a
családjával, míg nekem az is bőven elég volt az emberekből, amit Vincent
hozzánk tévedt haverjaitól kaptam.
-
És
mi lesz ha hirtelen rájössz, hogy mennyire idegesít a rendetlenségem?
-
Tényleg
az a bajod, hogy a mosatlan edényeken fogunk veszekedni? – nevetett fel Ville.
-
Ez
igenis fontos kérdés, tudod mennyi időmbe telt mire Vinc leszokott arról, hogy
minden asztalon felejtett pohár miatt hisztizzen velem?
Ville
csak szórakozottan megrázta a fejét. Minden bizonnyal mulatságosnak találta,
hogy ilyen apróságon akadtam fent, és azt meg sem említettem, hogy milyen
hatalmas változás lesz egy másik országba költöznöm, aminek a nyelvét, még
véletlenül sem beszéltem.
-
Ha
megígérem, hogy nem fogok minden pohár miatt veszekedni veled, akkor végre
beszélhetnénk arról, hogy mikor szándékozol ideköltözni?
Fintorogva
mentem bele, hogy a továbbiakban, nem hozok szóba semmilyen konyhai eszközt, és
nagyon reméltem, hogy Ville betartja az ígéretét és nem kell naponta
végighallgatnom, hogy miért nem tettem be rögtön a mosogatógépbe a bögrémet.
Képzeletbeli
naptárunkat lapozgatva kerestük a megfelelő időpontot, igazság szerint csak a
csomagolás és néhány a kiadóval kapcsolatos teendőm szabott határt a nap
kiválasztására. Így abban egyeztünk meg, hogy miután visszamentem Londonba és
elintéztem mindent, rögtön költözök is a toronyházba.
-
El
se hiszem, hogy tényleg az összeköltözésről beszélünk – mondtam félig magamnak.
-
Szívem,
ha túlijesztő neked ez a tempó, akkor most…
-
Nem
erről van szó – szakítottam félbe -, csak még nem volt időm feldolgozni, hogy
veled fogok élni – mosolyodtam rá, majd arcához hajolva, kedves csókot leheltem
ajkára.
Kicsit
tényleg féltem milyen lesz vele egy házban élni, de ez inkább volt izgatott
félelem, mint olyan ami menekülésre késztetne. Szükségem volt Ville
közelségére, és az sem riasztott vissza, hogy azelőtt még egyetlen barátommal
sem jutottunk el erre a szintre, mert vele akartam lenni. Pontosan tudtam, hogy
nem bírnék ki még egy hónapot nélküle.
// Sziasztok Kedveseim!
Ahogy ígértem hamar jött az új rész, ami egyben azt is jelenti, hogy már csak egy darab fejezet van hátra! Bizony, a végére értem, értünk ennek a történetnek és még nem igazán döntöttem el, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, de mire kiteszem majd az utolsó részt, remélem tudni fogom.
Köszönöm hogy olvastok és a szokásos nyáladzás
Rion //
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)