Május
23. München.
Az
adrenalinnal telített vérem úgy száguldozott az ereimben, mintha akkor ugrottam
volna ki egy ezer méter magasban szárnyaló repülőgépből, és csak másodpercek
választanának el a földet éréstől, pedig csak a lakásunk konyhájában voltam, és
vívtam meg egy újabb, gyerekes harcomat az anyámmal.
Borzasztóan
untam már a folyamatos veszekedéseinket, utáltam, hogy minden döntésemben a
hibákat kereste, hogy még mindig úgy kezelt, mintha tizenhárom éves lennék.
Tudtam, hogy csak óvni akart a csalódásoktól, megvédeni az elkerülhetetlen
fájdalomtól, és talán pont emiatt voltam rá a kelleténél jóval dühösebb. Minden
sokkal egyszerűbb lett volna, ha észreveszi, milyen rettenetes állapotban
vagyok, és mekkora megpróbáltatás számomra minden reggel kimászni az ágyból, de
ő is elhitte, hogy az arcomra fagyott mosoly mögött valós boldogság rejtőzik.
Mentségére legyen mondva, látta az életemben lezajlott változásokat: hogy már
egyetlen barátom sem jött át hozzánk, hogy soha nem mentem el esténként
szórakozni, és még a szokásosnál is több időt töltöttem a szobám magányában, de
mint annyiszor, akkor is félreértelmezte a jeleket. Azt hitte a könyveim fölé
görnyedve készülök a szakdolgozatom megírására, és csak a tanulás miatt szorult
háttérbe a szociális életem. Valahol még büszke is volt rá, hogy az egy szem
lánya ekkora áldozatokat hoz a diplomája érdekében és nem veszi félvállról a
tanulmányait. És bármennyire is téves volt ez a következtetése, végül is ennek
köszönhettem, hogy hosszas huzavona után beletörődött abba, hogy pár hónap
erejéig egy másik országban fogok élni. Kevés olyan dolog volt amiben teljesen
támogatott volna, de a tanulás egyike volt ezeknek, így miután sokadszorra
mondtam el neki, hogy mennyivel könnyebben tudnék az írásra koncentrálni, ha
abban a városban élhetnék, ahol a nagy írók és költők töltötték
mindennapjaikat, nehezen ugyan, de rábólintott a nyári tervemre. Nem volt
felhőtlenül boldog tőle, de nekem ez is tökéletesen megfelelt, mert az igazat
megvallva, a beleegyezése nélkül is elmentem volna Münchenből, de nem akartam
haragban elválni tőle, nem akartam még egy éket verni az egyébként is ingatag
kapcsolatunkba.
Persze,
ha észrevette volna a jeleket, ha közelebb álltunk volna egymáshoz,
elmondhattam volna neki a teljes igazságot, hogy nem bírtam már tovább játszani
a szerepemet, úgy tenni, mintha minden rendben lenne velem, mintha nem
irritálna már csak a gondolata is annak, hogy élnem kell. Nyomorúságos év állt
a hátam mögött, napról napra egyre jobban szakadtam ki a világ zajos
forgatagából, szinte remeteként éltem, ráncos aggastyánnak éreztem magam,
holott épp csak, hogy huszonnégy éves múltam. A fájdalom, ami egész testemet
fogságban tartotta, csak azért nem tudta teljesen átvenni az agyam fölötti
irányítást, mert valami csoda folytán akadt egy ember, aki nem menekült el
mellőlem, aki nem ette meg az arcomon játszó hamis mosolyokat, és az ajkaimról
legördülő féligazságokat. Vincent a legsötétebb pillanataimban is mellettem
maradt, és amikor pár hete tarthatatlanná vált a helyzetem, és csak egy hajszál
választott el a fulladástól, a lehető legjobb mentőmellényt dobta le elém.
Felajánlotta, hogy költözzek oda hozzá pár hónapra, vagy legalább addig, amíg
befejezem a szakdolgozatomat.
Vinc
borzalmasan aggódott értem, és végre én is elkezdtem aggódni saját magamért.
Mert hiába is voltam tudatában az egyre mélyülő depressziómnak, valahol
normálisnak találtam, hogy nem beszélgetek az emberekkel, hogy bábuként
mozgatom a végtagjaimat, és minden tervem, álmom, amiért valaha harcoltam,
érdektelenné vált számomra. Céltalanul léteztem, és valami furcsa, nyakatekert
módon még élveztem is, hogy a saját kis világomban vagyok, elzárkózva azoktól a
dolgoktól, amik újra darabokra szaggathatnának. Kényelmes volt a fejemben lévő üresség
mögé rejtőzni, és nem betegségként, csak szükséges rosszként kezelni az
állapotomat. Hamis biztonságérzetem miatt csak hosszú, könnyekkel terhes
folyamat árán jöttem rá, hogy ha valaha is szeretnék egy, a régihez hasonlatos
életet kialakítani, akkor mindenképp Londonba kell mennem. Mert München
egyértelműen felőrölt. Tényleges változásra vágytam, nem akartam tovább a
különböző félelmeim között cikázva szenvedni, nem akartam egyedül lenni, és a
halovány remény, amit Vinc adott nekem, pont elég volt ahhoz, hogy erőt
merítsek az első lépés megtételéhez. Mert még a mélyen gyökeredző szorongásaim,
és a velem született pesszimizmusom ellenére is bíztam abban, hogy ha
fizikailag is közel leszek hozzá, sikerülni fog magam mögött hagyni a
folyamatosan nyomomban loholó, sötét árnyakat.
Már
csak attól, hogy elkezdtem kiválogatni a könyveimet és ruháimat, is roppant mód
javult kedélyállapotom, és hónapok óta először valami boldogság félét véltem
felfedezni a hangomban. A tudat, hogy heteken belül magam mögött hagyhatom a
várost, aminek szinte minden pontja rossz emlékeket idézett elő bennem,
kellemes izgatottsággal töltött el. És a szobám rejtekében, ahol senki sem
látott, végre őszinte mosoly jelent meg az ajkaimon.
// Hát eljött ez is, végre kiraktam az előhangot és a bloggal is nagyjából készen lettem, nem vagyok vele teljesen elégedett, de egyelőre tökéletes lesz.
Nem mondom, hogy ez egy világmegváltó történet lesz, hiszen nem is annak készült, de azért remélem a legtöbb olvasónak tetszeni fog Elise éltében való kalandozás.
Külön köszönetet szeretnék mondani Thea Quincey-nek aki volt olyan kedves és átolvasta és kijavította a hibáimat.
Még annyit, hogy építő jellegű kritikát szívesen fogadok itt is és minden más közösségi oldalamon.
Orion //
Szia!
VálaszTörlésNagyon rég óta ez az első blog, ami tényleg, igazán tetszik úgy, ahogy van, és tudni kell, hogy engem szörnyen nehéz lenyűgözni.
A blog kinézete pedig fantasztikus! Emiatt ne aggódj, bár tudom, hogy ez egy bloggernek mit sem ér.
Az egész írásod hatalmas inspirációlöketet adott, amitől újra megjött a kedvem írni.
Ezután is követni fogom ezt a kis kalandozást, ahogy te nevezted, és remélem, nem fog a süllyesztőben landolni, mint más blogok. Nem érdemelné meg. :)
Üdvözlettel,
Ginny
Szia!
TörlésÚristen, nem is nagyon tudom hogy erre mit mondjak, borzalmasan jól esett olvasni a szavaidat és nagyon örülök hogy ennyire tetszik :)
Az írással meg hajrá, néha kell egy kis pihi és utána jobban megy.
A történet pedig már készen van, csak apróbb simítások vannak hátra, szóval nagyon kis esély van rá, hogy ne rakjam ki a részeket :)
Orion
Csak sajnos az a baj, hogy néha több a pihi, mint a munka. :D
TörlésSzia!
VálaszTörlésNem tudom megígérni, hogy az összes többi bejegyzésedhez is kommentelek, vagy hogy záros határidőn belül elolvasom az egészet, de nagyon szeretném. Hosszú ideje egyetlen történetes blogot sem olvastam végig, csak novellákat, pár fejezetes sztorikat, mert arra volt időm. A te blogod viszont felkeltette az érdeklődésemet, tetszik a stílus, a karakter is. Egyetlen szőrszálhasogató megjegyzésem van: a boldogságfélét egybeírjuk. (Oké, ez már nekem is sok, a kákán is csomót keresek, bocsi...)
Azt hiszem, ugrok is az első fejezetre :)
Üdv: Kriszti
Szia!
TörlésNagyon örülök neki, hogy tetszik a stílusom és kíváncsivá tettelek^^
Remélem a többi fejezetet is élvezni fogod :)
És nyugodtan írj ha valami hibát találsz, nem sértődök meg rajta, sőt inkább örülök neki, hogy van aki szól :D A szövegvakság nagyon gonosz dolog tud lenni.
További jó olvasást!
Orion