// eight //

Valamivel este nyolc után érkeztünk meg a Cuckoo's Nest Club bejárata elé. Szerencsém volt és Vincent volt az, aki hamarabb el tudott szakadni a munkától, így egyelőre, kettesben baktattunk le a szűkös lépcsőn a valaha pinceként használt helyiségbe, aminek a végén egy hosszabb folyosó vezetett a klub többi részébe. Átlépve az egyik boltív alatt egy meglepően tágas teremben találtam magam.

Az egyébként komor falakat különböző hangszerek és híres zenészek bekeretezett fotói díszítették, de nem volt időm jobban szemügyre venni őket, mert Vinc céltudatosan az egyik sarokban lévő, bokszféleséghez ment, ahol Mason-ön és barátom haverjain kívül két, számomra ismeretlen ember is ült. Vettem egy mély lélegzetet és a gyér tömegen keresztül átvágva követtem Vincentet. Ahogy közelebb értem a többiekhez, megéreztem a gyomrom mélyéről feltörő idegességem első jeleit. Nem bíztam magamban eléggé, féltem, hogy össze-vissza fogok motyogni és előjön a szokásos kínosságom, amitől csak még inkább feszélyezett leszek. Valószínűleg Vinc számított valami ilyesmire tőlem, mert amint az asztalhoz léptem, azonnal bemutatott a két idegennek, akik, mint kiderült Ville ismerősei voltak, nekem pedig meg se kellett szólalnom, elég volt kedvesen integetnem Jaska és Stefan felé.

-          Ülj le, hozok valamit inni – hajolt hozzám Vinc.

Némán bólintottam, majd miután köszöntem a másik három férfinak is, beültem Mason mellé. Ő volt az egyetlen Vincent barátai közül, akivel tulajdonképpen szerettem együtt lógni, néha még neten is beszélgettünk egymással, ami tőlem roppant szokatlan volt.  

-          Szia Mason – mosolyogtam rá.

-          Elise, jó hogy itt vagy. Mi újság veled? – kérdezte.

Röviden beszámoltam neki a szakdolgozatom katasztrofális helyzetéről majd hogy ne kelljen tovább magamról beszélni, rá tereltem a szót. Mason úgy két évvel lehetett idősebb nálam, valami alternatív művészeti intézményben tartott különböző tanfolyamokat fiataloknak és felnőtteknek. Hasonlóan szórakozott és elvarázsolt volt, mint a legtöbben akik Vinc mellé csapódtak, de az ő furcsasága nem volt zavarba ejtő. Szerettem hallgatni a mókás történeteit a diákjairól, amikor Vincent visszajött az asztalhoz, épp azt ecsetelte, hogy van egy tíz éves fiú a csoportjába, aki mindenhova meztelen női testeket rajzol.   

-          Rumos kóla – tett le elém Vinc egy poharat, majd beült mellém.

-          Köszi.

A továbbiakban, inkább a két mellettem ülő férfi beszélgetett egymással, és én csak néha szóltam közbe, vagy nevettem fel egy-egy viccesebb beszóláson, de ezt egyáltalán nem bántam.

Már vagy fél órája lehettünk a klubban, amikor először láttam meg Villét. Addig nem is igazán törődtem vele, hogy nincs velünk, de azért nem feledkeztem meg az ígéretéről, miszerint az este folyamán beszélgetni fogunk. Ville mosolyogva jött oda hozzánk köszönni, majd az asztal átellenes oldalánál ült le, elég messze tőlem ahhoz, hogy ne halljuk egymás szavait. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, kicsit tartottam tőle, hogy a sok új inger mellett még miatta is aggódnom kell, de a néha rajtam felejtett pillantásán kívül, nem foglalkozott velem.

Ahogy múlt az idő, a terem kezdett megtelni emberekkel. Az asztalunk társasága pár percenként cserélődött, néhányan leültek hozzánk, mások csak egy-két mondat erejéig maradtak, majd mentek is tovább, még Ville pár rajongója is feltűnt, akik szégyenlősen kértek autogramot és közös képet az énekestől. Vincent szokásához híven, rengeteg haverjával találkozott, többször el is tűnt mellőlem meginni valakivel egy felest és semmiségekről pletykálni. Ettől függetlenül egész jól éreztem magam, a rum jótékony hatást gyakorolt a félénk személyiségemre és Masonnal elmélyülten beszélgettünk a különböző városi legendákról, amik már több évtizede szájról-szájra terjedve itták be magukat a köztudatba. Egyik kedvencem a Beatles első, amerikai TV-s szerepléséhez kötődik; állítólag amikor ’64-ben az Ed Sullivan Show-ban felléptek, annyian nézték a műsort, hogy amíg a négy brit zenész a képernyőn volt, egyetlen bűncselekmény sem történt New York városában.

-          Mikor kezdődik a koncert? – fordultam Vincent felé, amikor már a harmadik kör italt hozta az asztalhoz.

-          Elvileg már mennie kéne, szerintem perceken belül elkezdik – nézett a színpad felé.

Vinc nem tévedett, alig telt el két perc, amikor felcsendültek az első akkordok. A zenekar hangos és dühös zenét játszott, valamiféle keményebb punk vonalat képviseltek és egész jók voltak. A második szám után Vinc rángatni kezdett, hogy álljak fel és menjünk oda a színpad elé. Nem táncolni akart csak közelebb kerülni a zenészekhez. Ott is maradtunk a koncert végéig, közben néha odajöttek hozzánk páran, egyszer Ville is mellénk csapódott, valamit mondott is nekem, de a hangos zene miatt nem értettem őt, és amikor visszakérdeztem volna, már valaki mással beszélt, jó két méterre tőlem. Kicsit irigykedve figyeltem, ahogy nevetve elvegyül a tömegben; látszott, hogy remekül érzi magát, ez az ő közege, élő zenével, és rengeteg emberrel, akivel ha csak felületesen is, de ismerik egymást. Most pont úgy nézett ki, mint minden olyan poszteren, ami egykor a szobám falát díszítette; fekete farmert és egy furcsa nevű együttes pólóját viselte, fején az elmaradhatatlan sapkájával. Kifejezetten jól nézett ki, és ez iszonyatosan zavart. Jobban örültem volna, ha valaki más lenne a helyén, akivel mindenféle előzmények nélkül ismerkedhetnék meg. Nem mintha lett volna bátorságom odamenni egy ismeretlenhez és beszélgetés kezdeményezni vele, de legalább a fejemben eljátszhattam volna a gondolattal, hogy megteszem.

A koncert végére egészen kimerültem, pedig nem igazán táncoltam és az ugrálást sem vittem túlzásba, mégis úgy éreztem, mintha egy úthenger ment volna keresztül rajtam. Muszáj volt pár percre kiszakadnom a tömegből, ha csak egy röpke időre is, de egyedül akartam lenni. Szóltam Vincentnek, hogy mindjárt jövök és válaszát meg se várva, a kijárat felé vettem az irányt. A klub előtti járdán ha nem is volt tömeg, szórványosan, kisebb csoportokba verődött emberek álldogáltak és vidáman cseverésztek egymással. Kicsit távolabb mentem tőlük, hátammal az épület falának dőltem és némán bámultam magam elé. A koncert hangulata ismerős bizsergést hozott magával, régen nem éreztem már a basszus dübörgő lüktetését a mellkasomban és addig észre se vettem mennyire hiányzott ez a semmivel össze nem téveszthető érzés. Keserédes nosztalgiába estem, énem egy része borzalmasan vágyott azokra az időkre, amikor a bensőmet szétszaggató szorongás, még nem szabott gátat a szórakozásomnak, amikor fesztelenül táncoltam a tömegben és nem kerültem kényszeresen az embereket. Persze tudtam, hogy mindez egy karnyújtásnyira van tőlem, hiszen minden adott volt ahhoz, hogy újra éljem az emlékképeimet és az igazat megvallva, sokkal jobban éreztem magamat, mint ahogy azt korábban gondoltam. Mégsem volt az igazi, túl sok és tömény impulzus ért egyszerre, amikre láthatóan még nem voltam felkészülve. Gondolatmenetemet egy rég nem látott inger szakította félbe, hosszú hónapok óta először, rá akartam gyújtani. Magamban mosolyogva nyúltam a táskámhoz és rövid kotorászás után kivettem belőle egy gyűrött cigarettás dobozt, amit egy gyengébb pillanatomban vettem, még Németországban, és amit azóta is magamnál tartottam, hátha egyszer szükségem lesz rá. Gondolkodás nélkül gyújtottam meg a cigarettát és szívtam tele tüdőmet a száraz füsttel. Titokban mindig is rajongtam a dohányzásért, még élt bennem az a naiv elképzelés, hogy ez valami misztikus dolog, ami különlegessé tud tenni minden pillanatot, legyen az akármilyen semmitmondó is.

Egy utolsó slukk után, elnyomtam a cigarettámat, majd a kopott lépcsőkön, könnyed léptekkel mentem vissza a klub belsejébe. Már épp fordultam volna a terem felé, ahol az asztalunk volt, amikor valaki a kezemnél fogva visszahúzott. Hátra néztem és egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy egy magas, sapkás férfival találtam szembe magam.

-          Jól érzed magad drágám? – kérdezte Ville túlharsogva a bentről jövő zenét, ha jól emlékszem épp egy Muse szám refrénjét.

-          Mi ez a becézgetés mániád? – néztem fel rá.

-          Te soha nem válaszolsz a kérdésekre?

-          Mintha te válaszoltál volna – mondtam neki fintorogva – egyébként igen, jól érzem magam.

-          Örülök – bólintott kedvesen. – A becézés pedig csak megszokás, talán zavar? – vigyorodott el.

-          Csak egy kicsit – rántottam meg a vállam -, de igyekszem ignorálni őket.

-          Ezek szerint nyugodtan hívhatlak szívemnek és drágámnak? – lépett közelebb hozzám nevetve.

-          Felőlem.

Próbáltam úgy tenni, mintha a legkevésbé sem zavarna a közelsége, és nem állnák értetlenül az ósdi megszólításai előtt. Erre már nem válaszolt semmit, csak mélyen a szemembe meredve nézett rám. Érdekes csend telepedett körénk; hallottam a nyüzsgő tömeg morajlását, a zene lüktetését, de csak tompa zajként fogta fel az agyam, mintha egy nagy léggömbben lennénk, ami elnyeli a hangok egy részét. Nem mondanám igazán bensőségesnek ezt a pillanatot, inkább újféle volt, valami, ami eddig még nem történt velünk. Elmaradt a gyomorgörcsöm és az énekes sötétsége sem indult meg felém, csak különös volt. Ville még mindig az arcomat nézve, óvatosan ismét a kezem felé nyúlt.

-          Gyere – húzott meg gyengéden.

A nagyterem felé indult el, de nem mentünk oda az asztalunkhoz, hanem tovább húzott a színpad irányába, ahol egy boltíven át, egy eldugott folyosóra kerültünk. Itt lehetnek az irodák és a fellépők öltözői, gondoltam, ahogy elhaladtunk pár ember mellett, akik ügyet sem vetettek ránk. Ville végül egy felirat nélküli, fehér ajtónál állt meg, elengedte a kezem és szó nélkül belépett a szobába, ahova félve mentem utána, mert ekkorra már biztos voltam benne, hogy a beígért beszélgetés miatt jöttünk ide. A férfi otthonosan mozgott a helyiségben, mielőtt leült volna a barnás kanapéra, kivett két üveg sört a sarokban lévő hűtőből és várakozóan nézett rám.

-          Gyere, nem harapok – szólt rám, miután én még mindig az ajtónál álltam.

Lassan becsuktam a mögöttem lévő ajtót, majd kissé bizonytalanul leültem mellé.

-          Miért jöttünk ide? - kérdeztem, miközben igyekeztem úgy helyezkedni, hogy vele szemben legyek.

-          Itt csöndesebb, könnyebben tudunk beszélgetni – adta kezembe az egyik üveget.

-          Köszi.

Tudtam, hogy ez lesz, fejemben rengetegszer eljátszottam ezt a jelenetet, mégse volt semmi fogalmam arról, mi fog történni. A bizonytalanságtól pedig egyre feszélyezettebb lettem, ideges mozdulatokkal kapargattam az üveg címkéjét és kerülve Ville tekintetét vártam, hogy megtegye a kezdőlépést.

-          Hogy tetszett a koncert? – szólalt meg végre.

Nem ilyen kérdésre számítottam, azt hittem rögtön belevág a közepébe és rám zúdítja a dalaival kapcsolatos emlékeit. Ettől függetlenül örültem, hogy kaptam egy kevés haladékot, bár valahol úgy éreztem, jobb lenne minél hamarabb túlesni a beszélgetés kínosabb részein.

-          Jó volt – feleltem.

-          Csak ennyi, hogy jó volt?

Válasz helyett csak megrántottam a vállamat és hogy oldjam a testemet uraló feszültséget beleittam a kezemben lévő üvegbe.

-          Még mindig nem szeretem a sört – állapítottam meg félhangosan.

-          Eli, ne csináld már ezt – hajolt egy kicsit közelebb hozzám.

Már épp védekezni akartam, hogy nem is csinálok semmit, amikor újra meghallottam Ville mély hangját.

-          Te cigiztél? – kérdezte meglepetten.

Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy nemmel felelek a kérdésére, de a ruhámba ivódott füst szaga túl átható volt ahhoz, hogy letagadhassam előtte a dolgot.

-          Valahogy úgy.

Az énekes először nem mondott semmit, csak egy fél mosollyal az arcán méregette az enyémet.

-          Nem úgy volt, hogy nem dohányzol?

-          Általában nem is.

-          Most csak ilyen félmondatokban fogsz velem beszélni?

Idegesen megnyaltam a sörtől keserű ajkaimat és újra a zöld szemeibe néztem, de néma maradtam. Ahhoz hasonló eltökéltséget láttam rajta, mint első találkozásunk alkalmával és szinte vártam, most milyen csipkelődő megjegyzéssel fog előállni.

-          Nézd Szívem, csak dumálni szeretnék veled, megismerni egy kicsit téged, nem pedig keresztbe lenyelni - mondta

Hiába hangzott őszintének, egyszerűen képtelen voltam bízni benne.

-          Eddig nem úgy tűnt, most is iderángattál, azzal az indokkal, hogy kielemezzük a dalaidat, holott pontosan tudtad mennyire kínosan fogom magam érezni emiatt. Nem tudom, mit vársz tőlem és nem is értem ezt az egészet.

Szavaim dühösen csapódtak vissza a csupasz falakról. Kezdtem már unni Ville kiismerhetetlen játékait, és úgy gondoltam itt az idő, hogy ezt végre ő is észrevegye.

Ville arca egy pillanatig kifejezéstelen volt, majd tekintete lassan megtelt lágysággal és alig látható bűntudattal.

-          Eli, nem akarlak mindenáron kínos helyzetbe hozni, de eddig csak akkor voltál hajlandó két mondatnál többet szólni hozzám, ha a te szavaiddal élve gonosz voltam. Hidd el nekem is egyszerűbb lenne, ha normálisan tudnék veled beszélni, szóval egyezzünk ki abban, hogy én hanyagolom a számodra kellemetlen témákat, ha végre abbahagyod a menekülést és bujkálást.

Komolyan beszélt, látszott, hogy olyan lapokat fedett most föl előttem, amiket valószínűleg későbbre tartogatott. Kavarogtak bennem az érzések; haragudtam, amiért rám erőlteti az akaratát, amiért többet tud a múltamról, mint amennyit én bármikor is elmondtam volna neki és amiért belekényszerített a játékaiba.

-          Miért ilyen fontos ez neked? – kérdeztem halkan.

Ville vett egy mély lélegzetet, megigazította a fején lévő sapkáját és fáradtan rám mosolygott.

-          Csapjuk ezt is hozzá az egyezségünkhöz, beszélgetést a beszélgetésért.

Elgondolkozva figyeltem őt. Eléggé egyoldalúnak éreztem az ajánlatát, lényegében elvárta, hogy nyíljak meg előtte úgy, hogy ő alig ad érte valamit cserébe. De akármennyire is igazságtalannak éreztem ezt, a kíváncsiságom hajtott előre, tudni akartam a miértekre a választ, így jobb ötletem nem lévén, belementem a dologba.

-          Oké, és miről akarsz beszélni? – sóhajtottam.

-          Rólad – mondta egyszerűen.

Még semmi sem történt, de máris megbántam a döntésemet. Jobban rettegtem tőle, mint előtte bármikor, és abban a pillanatban, amikor belenéztem világos szemeibe, döbbentem rá, hogy fogalma sincs róla mennyire félek. Tényleg nem akart bántani, csupán úgy közeledett felém, ahogy mindenki máshoz szokott, csak hogy, közhellyel élve, én nem voltam mindenki más. Sebzett és összetört voltam, egy olyan valaki, akinek túl sok az amit Ville sötét felhői rejtettek magukban.

Talán az alkohol is közre játszhatott abban, hogy végül mégis úgy döntöttem megmutatok magamból egy apró szeletet, amiből talán megérti, miért nem láthatja az egészet.

-          Mennyit mondott el neked Vincent? – törtem meg a tünékeny csöndet.

Ville nem válaszolt rögtön, előbb beleivott a kezében lévő üvegbe és csak utána kezdett el beszélni.

-          Nem olyan sokat, mint ahogy hiszed. Beszélt a volt kapcsolatodról és valamennyit a családodról, de leginkább csak rólad volt szó és arról mennyire kifordultál önmagadból. Hogy egész nap csak ülsz a szobádban, zenét hallgatsz és rajta kívül mindenkit kizársz az életedből. 

Hangja óvatos volt, mintha nem akarna megbántani az igazsággal.

-          Tömören ez vagyok én.

Idegesen beleharaptam az alsó ajkamba, megszakítottam a szemkontaktust és a falak mellet lévő gitárokat kezdtem el nézni. Nem szégyelltem magam, vagy azt amit mondani készültem, egyszerűen csak könnyebb volt úgy beszélnem, hogy nem látom azonnal Ville reakcióját.

-          Régebben sem voltam túl közvetlen személyiség, de voltak barátaim és nem okozott különösebb problémát, ha új emberekkel kellett találkoznom, ez mint láthatod már nem pont így van. Nagyon sokat vesztettem azzal, hogy Lukas mellett voltam, valahogy elérte, hogy minden, ami valaha fontos volt számomra, másodlagos legyen az életemben, és ezt csak nagyon nehezen vettem észre. És leginkább ez az oka annak, hogy nem akarok közel engedni senkit magamhoz, mert ez nekem túl nagy ár egy barátságért, inkább vagyok egyedül, mint, hogy megint elveszítsem önmagam.

Lassan ismét felé fordultam. Azt vártam, hogy szánakozva néz majd rám, hogy egy ilyen kis semmiség miatt aggódok, de ehelyett egy fürkésző tekintettel találtam szembe magam. Nem ítélet el, inkább mintha megérteni próbált volna, beleképzelni magát az én helyzetembe, átélni azt, amit én is átéltem, még ha nem is tudott minden apró részletet arról, ami velem történt.

-          Persze tudom, hogy eltúloztam a védekezést és… Szóval valahol megértem Vincentet amiért téged is belevont ebbe az egészbe, mert hitt benne, hogy így ki fogok zökkenni a zsibbadtságomból, ami meg is történt, csak nem pont azért amiért ő gondolja – nevettem fel keserűen. – Vinc szentül hiszi, hogy te vagy a legmegfelelőbb barát alapanyag a számomra. Meg van róla győződve, hogy már beléd is szerettem, és nem bántásból, de azért ahhoz egy kicsit többre lenne szükség annál, hogy nyolc éve rajongtam érted.

Ville halványan elmosolyodott, barátommal ellentétben ő pontosan tudta, hogy semmiféle mélyebb érzelmet nem táplálok iránta.

-          Csak aggódik érted és szeretné, ha végre megnyílnál valakinek.

-          Tudom, de akkor sem értem miért akarja, hogy szerelmes legyek beléd vagy bárki másba. Ettől függetlenül nagyon hálás vagyok, amiért mellettem van, csak szerintem kicsit túlreagálja ezt a legyen már pasim dolgot.

Rövid csönd telepedett ránk, mindketten elmerültünk a saját kis világunkban. Hogy mi járhatott Ville fejében, arról halvány fogalmam sem volt, még azt is nehezen tudtam volna szavakba önteni, amit én éreztem, gondolataim életlenül, a víz homályába veszve úsztak bennem. Különös volt Villével az érzéseimről beszélni, mert hiába nem volt teljesen újdonság számára, amit mondtam, hiába ismert néhány részletet a múltamból, már elszoktam az ilyen személyes témák boncolgatásától. De talán pont azért mert nem kellett mindent aprólékosan elmagyarázni neki éreztem könnyebbnek a beszédet.

-          Volt köztetek valami? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

-          Egyszer csókolóztunk és nem mondom, hogy rossz volt, de egyikünk sem érezte helyesnek, szóval inkább maradtunk a barátságnál.

Kezdtem felengedni mellette, az rengeteget segített, hogy nem kellett attól tartanom, hogy zavarba akar hozni és körömfont játékokkal akar nyíltságra kényszeríteni.

-          Miért mentél bele Vinc tervébe? – tettem fel azt a kérdést, ami már napok óta nyomta a szívemet.

Ville nem is titkolta mennyire megleptem a hirtelen jött bátorságommal, de nem jött zavarba, mint ahogy azt én tettem volna a helyében, inkább olyannak tűnt, mintha nem tudná a pontos választ, vagy csak nem akarná velem megosztani azt.

-          Jó ötletnek tűnt – rázta meg könnyedén a vállát.

Egyértelmű volt, hogy hárítani akar.

-          Ez nem tartozik bele abba, hogy miért erőltetted ezt a beszélgetést?

-          Nem csak neked vannak titkaid – nézett mélyen a szemembe. – De ez nem titok, ismertem egy hozzád hasonló embert, aki nagyjából ugyanazt az utat járta be, mint te. Tudta, hogy milyen rosszul van, mégsem fogadott el segítséget senkitől, mindent egyedül akart megoldani, de nem sikerült neki. Nagyon nem. - Olyan egyszerűen mondta ezt, mintha a világ leghétköznapibb témájáról beszélne.

Csöndesen méregettem őt, ugyanolyan hanyag testhelyzetben ült mellettem, mint eddig, világoszöld szemét le sem vette rólam, mégis éreztem, hogy érzékeny pontjára tapintottam, de ő csöppet sem puhult meg tőle.

-          Szóval, ha jól értem, csak segíteni akartál?

-          Legalábbis megpróbálni – bólintott. – Itt van egy szép és fiatal lány, aki előtt tömérdek lehetőség áll, mégis fél kimenni a házból és emberekkel beszélni. Ez nem egészséges Eli, ugye tudod? – tette egyik kezét az enyémre.

Érintésétől megrezzentem. Fene egye meg a nagy őszinteségedet, gondoltam. Nyeltem egy nagyot és igyekeztem nem foglalkozni a zavaró tényezőket, amik mind Villéhez kapcsolódtak. Tudtam, hogy csupán kedves akart lenni velem, de elértem azt a pontot, ahol már túl sok volt a személyisége. Minden értelemben túl közel volt hozzám, mégse húztam el a kezem és futottam ki a szobából, mert igaza volt, betegesen féltettem a megmaradt részeimet és hiába is vettem nehézkesen a levegőt mellette, ösztönöm azt súgta maradnom kell.

Egymás szemébe nézve ültünk a kanapén és némán hallgattuk a kintről beszűrődő felismerhetetlen zenét és zajokat. Ismét meglepett mennyire különlegesen reagálok a belőle érkező ingerekre, egyik percben még reszkettem a pillantása alatt, majd a félelmem nyom nélkül párolgott el, és ha nem is bíztam meg benne, vágytam rá, hogy beszélhessek vele, hogy felfedhessem előtte a fájdalmamat. Persze ezt nem tettem meg, nem vágtam fel mellkasomat és adtam kezébe a szívemet, de így is többet adtam neki, mint ahogy azt terveztem. És félő volt, ha továbbra is engedek a puhán lökdöső szavainak, végül nem lesz semmi, ami visszatartana a zuhanástól. Ezért muszáj volt egy kicsit más irányba terelnem a beszélgetést és ezzel együtt a gondolataimat is.

-          Köszönöm – mondtam őszintén. – Bár amikor kijöttem a szobából, nem pont úgy néztél ki, mint a szőke herceg, fehér lovon, aki épp a megmentésemre készül – piszkálódtam félszegen.  

-          Persze, hogy nem, hiszen barna a hajam – nevetett fel a saját, nem túl jó viccén.

-          Most komolyan, csak valld be, hogy élvezted – mosolyodtam el végre.

-          Nézd Szívem, egy igazi élmény volt nézni, ahogy lefagysz a látványomtól, az ilyen dolgok jót tesznek az egómnak – eresztett meg felém egy félmosolyt – és még mindig roppantul érdekelne mi járt abban a zárkózott kis fejedben akkor.

-          Nem arról volt szó, hogy most nem fogsz kínos helyzetbe hozni?

-          Ilyet én nem mondtam – válaszolta ártatlanul.

Megint minden a régi lett, elhittem, hogy győztem, nincs több pirulás és dadogás, aztán jön Ville és feje tetejére állítja a világomat. Persze nem meséltem el neki, hogy pár pillanatra ismét az a tizenhat éves lány lettem, akit egyetlen mosolyával az ujjai köré csavarhatott volna, elég volt az is, hogy tudta mennyire zavarba jöttem a jelenlététől.

Még egy kis ideig ott maradtunk a hátsószobában, a fellépő együttesről csevegtünk, akiket, mint kiderült Ville régebbről ismert. Azt is megtudtam, hogy már többször is játszottak ezen a helyen, itt volt az egyik első angliai koncertjük, amikor még alig ismerték őket a szigetországban. Így már értettem miért mozgott olyan otthonosan a leharcolt falak között és honnan tudta, hogy a kis hűtő, hideg söröket rejt magában. Ahogy a férfi beszélt, felmerült bennem, hogy ha magam mögött tudnám hagyni a folyamatos szorongásomat, akár barátok is lehetnénk, de ez akkor olyan távolinak tűnt, hogy csak egy lehetőség maradt az elmém, egy eldugott szegletében.

Amikor visszamentünk az asztalunkhoz, Vinc egyáltalán nem tűnt meglepettnek, hogy ilyen hosszú időre eltűntem, pedig jóval tovább voltam el, mint ahogy mondtam neki. Ebből arra következtettem, hogy Ville vagy szólt neki, hogy hátra visz beszélgetni, vagy látta, ahogy az énekessel együtt átszeljük a termet. Mindenesetre örültem, hogy nem kellett magyarázkodnom. A koncert utáni fáradtság újra erőt vett rajtam, tagjaim zsibbadtan lógtak a semmibe, fejem tompán lüktetett. Már egyáltalán nem figyeltem a körülöttem zajló eseményekre, ugyan hallottam a többiek hangos nevetését, a poharak koccanásának éles hangját, még Ville néha rajtam pihenő tekintetét is észrevettem, de gondolataim olyan távoli helyeken kalandoztak, ahol mindezek a dolgok, mit sem számítottak. Telítve voltam ingerekkel, de nem éreztem magam szomorúnak, inkább csak bágyadt és túlterhelt voltam. Összességében nem bántam meg, hogy eljöttem a Bastards koncertjére, még azt sem sajnáltam igazán, hogy egy rövidke beszélgetés erejéig bepillantást engedtem Villének az énem rejtett részeibe, de már szívesebben lettem volna otthon, messze az emberek ricsajától és az alkohol édeskés szagától.

Egy idő után Vincentnek feltűnt mennyire nem veszek részt az asztal körüli, élénk társalgásban és anélkül, hogy megkérdezte volna szeretnék-e hazamenni, szedelőzködni kezdett és pár perc múlva már a klub bejárata előtt voltunk. Ville még maradni akart, ezért kettesben indultunk el hazafelé. Eleinte csöndben voltunk, még mindig tompának éreztem magam, de a nyáresti, kellemesen hűvös levegő, felébresztett valamennyire, így ha nem is azonnal, de gördülékeny beszélgetésbe kezdtünk. Nem kérdezett rá, mi történt köztem és Ville között a hátsószoba magányában, én pedig nem mondtam el neki, de enélkül is bőven akadt témánk.

A lakásba érve, mielőtt mindketten elvonultunk volna a szobánkba, Vinc csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy holnap kettesben leszek Villével, mert neki be kell mennie a műtermébe és fogalma sincs mikor fog végezni, az is lehet, hogy csak későeste jön haza.

-          Ugye most szívatsz? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

-          Szó sincs róla – mosolyodott el.

És mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mégis, miért csak most szól erről, gyorsan jó éjszakát kívánt és becsukta maga mögött a szobájának ajtaját, egyedül hagyva engem a nappali szürkés falai között.

Nem mondhatnám, hogy repdestem a gondolattól, hogy valószínűleg egy egész napot kettesben fogok tölteni Villével. Továbbra is veszélyesnek tartottam a férfit. Már így is közelebb engedtem magamhoz, mint ahogy azt eredetileg terveztem és tudtam, hogy addig fogja feszegetni a határaimat, amíg teljesen meg nem nyílok előtte, felfedve előtte az összes érzelmemet, ezt pedig nem engedhettem meg neki. Még akkor sem, ha ezzel elveszítem a lehetőségét annak, hogy egy új, minden bizonnyal roppant érdekes barátra tegyek szert.

// Sziasztok Kedveseim!

Ismét egy hosszabb részt hoztam és még csak nem is sajnálom. Igyekeztem őket rövidebbre vágni, szerkeszteni, de valahogy nem tetszettek, és nem szeretném két részletben feltenni a fejezeteket, így is van bőven elég rész. 

A következő fejezet kereken egy hét múlva jön, tudom szombaton szoktam hozni, de nem fogok ráérni így ezen a héten csak egyszer olvashattok tőlem. Bár lehet a személyes blogomra felteszek pár dolgot, de az már nem ide tartozik

Köszönöm, hogy olvastok és szeretitek Elie bénázásait!

Orion //