// five //

Mikor végre becsuktam magam mögött az erkély ajtaját, tanácstalanul néztem körbe a lakáson. Elértem a célomat és hirtelen nem tudtam magammal mit kezdeni. Még bőven Ville hatása alatt voltam, ezért csak kicsit késve vettem észre a kanapén ücsörgő barátomat.

-          Egész este ott fogsz álldogálni? – szólt hozzám mosolyogva.

-          Nem, csak elbambultam – ráztam meg fejem és leültem mellé.

Arcán semmi nyoma nem volt az alig tíz perccel azelőtti beszélgetésünknek, nyugodtnak és vidámnak tűnt.  

-          Persze, elbambultál – piszkálódott kedvesen. – Most rendelek pizzát, kérsz te is? – kezdte el nyomkodni a kezében lévő telefonját.

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, aznap már nem akartam semmilyen formában veszekedni vele.

-          Nem hiszem, nem vagyok éhes – válaszoltam neki, majd tovább gondolva a dolgot, hozzátettem: – bár, rendelhetsz nekem is, majd később megeszem.

-          A szokásos jó lesz? – kérdezte elmerülve a telefonja képernyőjében.

-          Persze.

Szokatlan, de kellemes csönd vett minket körül, a lakásban sehol nem szólt zene, a TV sem volt bekapcsolva, csak a kintről beszűrődő zajok hangja verődtek vissza a fehér falakról. Jó érzés volt újra kettesben lenni Vincenttel, szinte már el is felejtettem, hogy itt van Ville, hogy bármelyik pillanatban bejöhet, ezzel megtörve az illékony nyugalmamat. Óvatosan az erkély felé pillantottam, a férfi még mindig a korláton könyökölt, és mivel nem láttam az alakja fölött köröző füstfelhőit, feltételeztem, hogy nem sokára ő is átlépi a küszöböt, nekem pedig semmi kedvem nem volt újra találkozni vele.

-          Azt hiszem, visszamegyek a szobámba.  

Mielőtt Vincent válaszolt volna, ő is kinézett Ville felé, pontosan tudta, hogy csak vendége miatt szeretnék egyedül lenni.

-          Jó, de azért egyél mielőtt lefekszel – mondta.

-          Oké – bólintottam és sietve bementem a szobámba.

Tisztában voltam vele, hogy egy nagyon alapos és fájdalmas utazás áll még előttem, de semmi erőt nem éreztem magamban hozzá. Nem akartam elkerülni, csupán távolabb szerettem volna helyezni az időben azt a percet, amikor nekivágok a mély kátyúkkal szaggatott útnak, ami a múltamhoz vezet. Tehát ahogy beértem a szobámba, nem álltam neki elemezni a mögöttem álló nap és évek eseményeit, helyette magamhoz vettem a laptopomat és elfeküdtem az ágyamon. Ki akartam kapcsolni az agyamat és erre a sorozatnézés tűnt a legjobb megoldásnak. A nyári holtszezon miatt új részekben nem reménykedhettem, de mivel olyan sok sorozatot követtem figyelemmel, mindig akadt pár, amiben kicsit lemaradtam, így szinte egész évben akadt néznivalóm. Szerettem ezt a fajta semmittevést, távoli helyekre juthattam el, érdekes embereket ismerhettem meg és részt vehettem a kalandjaikban, anélkül, hogy nekem bármi bántódásom is esett volna. Néha ugyan elszomorodtam egy-egy szereplő halála vagy kiírása kapcsán, de az a fájdalom közel sem volt olyan intenzív, mint amit a való életben éreztem. Iszonyatosan könnyű volt belefolyni a történetbe, együtt lélegezni a sorozattal és elfelejteni a körülöttem zajló világ létezését. De hiába is kerültem át egy másik kontinensre, így is hallottam a kintről beszűrődő neszeket. Kicsit tartottam is tőle, hogy valamelyik férfi, leginkább Ville úgy gondolja majd, benéz hozzám, de aggodalmam teljesen alaptalan volt. Órák teltek már el azóta, hogy bezártam magam mögött a szobám ajtaját, és semmi jelét nem láttam annak, hogy bárki is be akarna jönni rajta.

Mikor elfáradtak szemeim és elgémberedtek tagjaim, nyújtózkodva álltam fel az ágyamról, visszatettem a gépemet az asztalra és elindítottam egy Green Day albumot. Lehangolt voltam, pedig percekkel azelőtt még halkan nevetgéltem együtt a színészekkel. Éreztem, hogy nincs értelme tovább halogatni az önelemzést. Féltem megtenni az első lépést, mert pontosan tudtam, hogy amint túljutok rajta újabb és jóval magasabb akadályokkal fogom szembetalálni magam. Keserűen futottam át a kellemetlen beszélgetéseken, arra számítottam, hogy le fogok ragadni Ville sötétségénél, de meglepve tapasztaltam, hogy leginkább Vincent elgyötört tekintetét látom magam előtt. Kezdtem felfogni, hogy tényleg nagyon aggódott értem, ami csak még jobban ösztökélt arra, hogy megkeressem azokat a hibás részeimet, amiket ő észrevett, ám előttem rejtve maradtak.

Lekuporodtam a földre, hátamat az ágynak vetettem és szememet behunyva készültem fel az időben és térben való utazáshoz. Nem voltam biztos benne meddig is kéne visszamennem, hogy mikor volt az a pillanat, ami akkora hatást gyakorolt az életemre, hogy egészen Angliáig menekültem miatta. Talán azon a napon indultam el a lejtőn, amikor másodéves egyetemistaként megismerkedtem egy helyes, kék szemű fiúval.

A Müncheni egyetem, anglisztika szakán tanultam, és szinte pont olyan voltam, mint bármelyik kortársam. Keveset aludtam, sokat magoltam, hetente eljártam bulizni a barátnőimmel, éltem zárt, de mégis tágas kis életemet. Tele voltam álmokkal, mindenben valami újat, valami varázslatosat kerestem, élvezettel faltam a könyveket, hallgattam a lemezeket és közben arról ábrándoztam, hogy én leszek a generációm nagy írója. Szenvedélyesen írtam, naplót, verseket, regényeket, amihez épp kedvem volt, de hiába is voltak nagyratörő elképzeléseim, túlontúl bizonytalan voltam ahhoz, hogy bárkinek is megmutassam a műveimet. Csupán a hozzám legközelebb állók olvasták el a papírra vetett fantáziavilágomat. Úgy gondoltam erre szükségem van, mert fejlődni akartam, jobb akartam lenni, hogy megfeleljek a saját elvárásaimnak. Tehát félig-meddig titokban körmöltem a szobámban, tele voltam kételyekkel, de egyszerűen még nem éreztem magam készen ahhoz, hogy mindent, ami bennem van a világ elé tárjak.

Ebbe a művészetileg ingatag időszakomban találkoztam Lukassal. Az elején minden tökéletesen ment, elképesztően könnyen érte el, hogy boldognak érezzem magam mellette és annak ellenére, hogy Lukas nem volt művészlélek, mint a legtöbb barátom, gond nélkül elevezett az elmém zabolátlan folyamán. Kiegészítettük egymást.

Nem gondolkoztam előre, csak a mának éltem, és talán ez lett a vesztem. Először fel se tűnt, hogy egyre többször hagyom ki az óráimat, hogy helyette inkább a barátom műhelyében lógjak, vagy valami középszerű bárban üldögéljünk hajnalig. Kezdetben még egyszerűen megoldottam a dolgokat, de mire a második szemeszterem végéhez közeledtem kihullott kezemből az irányítás. Az órák, amiket addig az írásnak és olvasásnak szenteltem, vészesen fogyatkozni kezdtek. Túl sok időt töltöttem Lukas társaságában, kezdtem felvenni az ő ritmusát, alig jártam be az egyetemre, akár hetek is elteltek úgy, hogy egy sort is írtam volna a füzeteimbe, és az évek óta szemem előtt lebegő célom kezdett a homályba veszni. A barátnőim, akikkel az év elején még olyan közeli viszonyban voltam, szépen lassan kikoptak az életemből, Lukas nem kedvelte őket és én nem szívesen mentem nélküle el otthonról. Kívülről úgy tűnhetett, mintha ő tiltott volna el mindentől, ami korábban fontos volt a számomra, de soha nem mondta, hogy nem csinálhatok valamit, inkább csak hagyta, hogy ne csináljak semmit. Nem támogatta a terveimet, nem érdekelte milyen céljaim vannak egészen addig, amíg azok nem kapcsolódtak közvetlenül őhozzá. Közben pedig betegesen ragaszkodott hozzám, szinte megfojtott a szeretetével, minden pillanatban velem akart lenni, ráadásul piszkosul féltékeny volt minden körülöttem lévő férfira. Eleinte még aranyosnak is találtam, hogy mindig hangoztatja, hogy én hozzá tartozom és csak akkor döbbentem milyen káros ez a szokása, amikor már az is zavarta, ha Vincettel beszélgettem.

Elvesztettem magamat a kapcsolatunkban, és az én helyét átvette a mi. Sokan egész életükben erről álmodoznak, egy olyan párkapcsolatról, ahol a két fél egybeolvad, és különös egységként léteznek tovább, de számomra ez a felismerés egyet jelentett a halállal. Csak későn vettem észre, hogy barátom mennyire elszakított a világtól és milyen mértékben változtatta meg az életemet.

A sok lébecolásnak és nemtörődömségnek az lett a vége, hogy évet kellett halasztanom. Borzalmasan csalódott voltam, mert szerettem a tárgyaimat, még az unalmas elemző órákat is élveztem, és nem is értettem, hogyan jutottam el idáig. Eleinte próbáltam őt hibáztatni, amiért idáig fajult a helyzetem, és csak nagyon nehezen láttam be, hogy én is legalább annyira hibás vagyok, mint ő. Miután kényszerpihenőre küldtem magam, igyekeztem elmondani neki az aggályaimat, kevesebbet akartam találkozni vele, újra el akartam merülni a könyveimben. Kész voltam kompromisszumokat kötni vele, mert annak ellenére, hogy milyen emberré váltam mellette, szerettem őt. De Lukas még csak azt sem volt hajlandó belátni, hogy vannak problémáink, állandóan azt hangoztatta, hogy csak túlreagálom a helyzetet és az életem csak azért változott meg, mert felnőttem mellette.

Hetekig tépelődtem, nem akartam szakítani, de egyre jobban éreztem, hogy ha újra önmagam szeretnék lenni, nincs más választásom. A családom, anyám és a bátyám voltak csak akiket nem taszítottam el magamtól, de hozzájuk nem fordulhattam segítségért. Anyuval évek óta egyre távolabb kerültünk egymástól, már alig ismertük a másikat, így neki szinte fel sem tűnt a pálfordulásom. Ráadásul rajongott Lukasért. Amikor észrevette, hogy a szokásosnál több időt töltök otthon, és rákérdezett a dologra, majdnem szóról szóra ugyanazt mondta nekem, Lukas. Ő sem látott semmiféle gondot abban, hogy magam mögött hagytam szinte mindent, ami miatt szerettem az életet, csupán azt bánta, hogy halasztanom kellett az egyetemen. És érdekes módon, pont erre volt szükségem. Miután beszéltem anyámmal, teljesen kitisztult előttem a kép és pár napra rá véget vetettem a fullasztó kapcsolatomnak, hogy újra a saját utamat járhassam.

Nem volt könnyű szakítás. Kiabáltunk, ocsmány dolgokat vágtunk a másikhoz, úgy tettünk, mintha a köztük lévő szerelem, soha nem is létezett volna. Természetesen Lukas engem kiáltott ki bűnbakként, önzőnek és felelőtlennek nevezett, amiért eldobom a másfél éves kapcsolatunkat, csak azért mert az ő szavaival élve, az idióta művész haverom összekutyulta a fejemet. Anyám is haragudott rám, de miután látta, hogy ez a végleges döntésem, nem hozta föl többé a témát. És őszintén szólva én is magamat hibáztattam, bár közel sem azon okokból, amiért ők tették.

A szakítás utáni első két hónapban viszonylag jól éreztem magam, megint elővettem a vaskos könyveimet és szeptemberben visszamentem az egyetemre. Persze nem állt minden azonnal vissza a régi helyére, Lukas nélkül nagyon magányos voltam, de szerencsémre ott volt Vincent, akivel hosszú netes barátságunk után végre személyesen is találkoztunk. Elmondhatatlanul sokat segített nekem, hogy végig mellettem volt és az a hét, amit együtt töltöttünk Münchenben, csodákat művelt az elzsibbadt szívemmel. Újra találkozni kezdtem a régi barátaimmal, házibulikba, moziba és kedves kávéházakban múlattuk az időnket és úgy éreztem végre újra az a lány lettem, akit másfél éve magam mögött hagytam. De ez korántsem volt így. Sajnos ismét elvakított a kérészéletű boldogságom és több hétbe is bele tellett, mire egyáltalán felmerült bennem, hogy valami még mindig nem stimmel. 

Mindig is zárkózott természetű voltam, inkább ismerőseim voltak, mint barátaim, de miután otthagytam Lukast, teljesen elszigeteltem magam az emberektől. Mert hiába is jártam el a többiekkel mindenfelé, nem voltam velük igazán.  Mosolyom álca volt csupán, ha arról kérdezgettek, hogy vagyok, csak sablonos, semmitmondó válaszokat adtam és szinte egyáltalán nem beszéltem magamról és az életemről. Ha személyesebb témákra terelődött a szó, azonnal kihátráltam a beszélgetésből és ez egy idő után a barátaimnak is kezdett feltűnni. Persze, amikor ezt felhozták, nem mondtam el nekik az igazat, még Vincenttel sem szívesen beszéltem erről. Aztán ahogy szaporodni kezdtek a faggatózó kérdések, egyre gyakrabban mondtam le a találkozóimat. Kényelmetlenül éreztem magam, amiért hazudnom kell nekik, de már csak a gondolattól is kivert a víz, hogy a felszín alá kell nyúlnom és a mélyen gyökeredző érzéseimről kell beszélnem valakivel. A végén, odáig fajult a helyzet, hogy minden alkalommal, amikor megcsörrent a telefonom, kontrolálhatatlan sírás tört rám, amiért megint magyarázkodnom kell. Megterhelőnek éreztem, hogy emberek között kell lennem, hogy folyamatosan úgy kell tennem, mintha örülnék a társaságuknak, így lassacskán már nem válaszoltam a hívásokra, figyelmen kívül hagytam az üzeneteiket és mire észbe kaptam, újra egyedül voltam. Barátaim abban a biztos tudatban szakadtak el mellőlem, hogy időre van szükségem, mert nem sikerült maradéktalanul kihevernem a szakítást, és majd úgyis visszatérek közéjük, ha túltettem magam a Lukas után maradt űrön. De ez a valóságnak csak egy apró részét képezte, az igazság az volt, hogy utáltam magamat, amiért ennyire elgyengített egy másik ember személyisége.

Árulásként kezeltem a személyiségemben végbement változásokat. Addig abban a hitben éltem, hogy erős és független vagyok, egy olyan nő, akinek mindennél többet ér az egyénisége és nem törődik az elavult normákkal. Aki nem akar csak feleség lenni, akiben több van, mint egy kedves mosoly. És büszke voltam ezen vonásaimra, ezért is volt hatalmas érvágás számomra beismerni mennyit hibáztam abban a másfél évben, hogy milyen sok mindent adtam fel a szerelemért. Az egyre növekvő haragom hamar szállt át Lukasról, saját magamra. Gyűlöltem azt, aki voltam és aki lettem, úgy éreztem megcsonkítottak, levágták a végtagjaimat és nincs más lehetőségem, mint egy rideg szobában, fehér takarók közt feküdni és a régi szép időkön siránkozni. Talán ezért is ragaszkodtam foggal-körömmel a megmaradt részeimért, ezért féltem közel kerülni bárkihez is, mert attól tartottam, hogy ha még egy embert magamhoz szorítok, örökre megszűnök létezni. 

Csodával határos módon, volt egy ember, aki még ebben a koromsötét időszakomban is mellettem maradt. Vincent nem adta föl olyan könnyen, mint a többi barátom, folyamatosan velem volt, életet lehelt belém, ami elég volt ahhoz, kibírjam a következő reggelig. Nem akartam meghalni, bár sokat gondoltam rá. Kényelmesnek és egyszerűnek találtam, de megrémisztett a véglegessége. Ettől függetlenül, élni sem akartam igazán. Bejártam az óráimra, tanultam, ettem, filmeket néztem, de már nem éreztem azt a mellkasomban lüktető szenvedélyt, mint korábban. A naplóm és a megkezdett novelláim az asztalom fiókjában porosodtak és még csak eszembe se jutott, hogy elő kéne őket vennem. Az utolsó évem vége felé, pár hónappal azelőtt, hogy Londonba jöttem volna újabb változás állt be a depressziómban. Egy borzalmas mélypont után, kezdtem jobban lenni, de ez is csak látszólagos volt és leginkább abban nyilvánult meg, hogy Vincentnek teljes betekintés engedtem a lelkemben tomboló vihar középpontjába. Majdnem félévnyi munkájába tellett, míg ezt elérte. De hiába meséltem neki az árnyaimról és félelmeimről, bátorító szavakon kívül ő sem tudott mást tenni az érdekemben. Azt mindenesetre elérte, hogy belássam milyen siralmas is a helyzetem és hosszú idő után először akarjak előre mozdulni. De nem tudtam hogyan kéne neki kezdenem, fogalmam sem volt mit tehetnék azért, hogy ne rettegjek a kapcsolatoktól és újra bízni tudjak az emberekben.

Aztán Vincent felvetette, hogy hozzáköltözhetnék egy kis időre. Előttem pedig felcsillant a remény első, halvány, de jól kivehető sugara. Anyám persze nem örült az ötletnek, ami csak azt bizonyította milyen távolra sodródtunk egymástól. Fájt, hogy nem látta mennyire rossz állapotban vagyok.

Londonba érve, meglepően hamar alkalmazkodtam az új helyzetemhez. Jó érzés volt egy olyan helyen élni, ahol semmi nem emlékeztetett Lukasra és az összeomlásomra. Komolyan úgy gondoltam, hogy hatalmas változás ment végbe a szívemben, egészen addig, míg Vincent rá nem világított a magam elől is elrejtett problémákra. Továbbra sem barátkoztam, a szakdolgozatomon kívül egy sort sem írtam és ugyanolyan bezártságban éltem az életemet, mint Münchenben.

Beletelt néhány másodpercbe, amíg észrevettem az arcomon csordogáló könnyeket. A fenébe is, gondoltam. Keserűen döbbentem rá, hogy Vincentnek mindvégig igaza volt, és csak épp egy leheletnyivel vagyok jobban, mint otthon.

// Sziasztok! 

És végre megtudtuk miért szenved annyit Elise és nagy nehezen túljutottunk az első napon, ígérem a többi nem lesz ennyire részletes, de itt nem tudtam máshogy megoldani, A következő rész szerdán jön, addig is iratkozzatok fel meg szóljatok hozzá és ilyenek. 

Orion //