Másnap
délelőtt, amikor már épp kezdtem furcsállni, hogy egyik férfival sem találkoztam
össze a lakásban, Vincent bekopogott hozzám.
-
Jó
reggelt! – köszönt fáradtan.
-
Inkább
napot – mosolyogtam rá.
- Mindegy
– legyintett. – Nem sokára indulok, és csak valamikor este hét körül jövök, de
az is lehet, hogy később, mert találkozóm van Katie-vel – hadarta el egy
szuszra.
Katie,
Vincent ügynöke és asszisztense volt egy személyben. Már hosszú évek óta dolgoztak
együtt és nem túlzok, ha azt állítom, hogy a nő egy igazi kincs volt Vinc
számára. Szó szerint, minden őrült ötletére talált valami megoldást, ha Vincent
egy ötvenéves, korhadt szekrényre akart festeni, akkor Katie megszerezte neki.
A munkán kívül is remekül kijöttek egymással, nem is igazán értettem, hogy
miért nincsenek együtt. A megbeszéléseik is nagyrészt abból álltak, hogy fél
óra alatt lerendezték a munkával kapcsolatos kérdéseket, majd a maradék két és
fél órában a műteremben söröztek és beszélgettek.
-
Oké,
nem gond, érezd jól magad Katie-vel – vigyorogtam.
-
Nincs
köztünk semmi és ezt te is tudod – forgatta meg szemét Vinc. – Erről jut
eszembe, kedvenc énekesed már korábban elment, viszont ha minden igaz, jóval
előttem ér majd haza, így lesz időtök kettesben beszélgetni.
-
Persze-persze,
megint csak terelsz és egyébként is túlmisztifikálod ezt a Villés dolgot –
feleltem.
-
Higgy,
amit akarsz, de most mennem kell, légy szobatiszta meg ilyenek – mondta
legyintve, majd kiment a szobából.
-
Neked
is szia! – kiáltottam utána, de választ helyett csak a bejárati ajtó csapódását
hallottam.
Vincent
meglepően szétszórt volt. Normális esetben, simán leállt volna velem vitatkozni
azon, hogy miért nincs és nem is lesz semmi közte és Katie között, és talán még
párszor megemlítette volna, hogy mennyire bele voltam zúgva Villébe, akkor
mégis szinte piszkálódás nélkül távozott. Biztos gondok vannak a kiállítással,
vagy csak nem aludt eleget az elmúlt napokban, gondoltam, majd egy
vállrándítással visszafordultam a gépem felé. Kijavítottam pár hibát a
dolgozatom újonnan megírt oldalain és miután már kétszer is átolvastam az
egészet, elégedetten dőltem le a mögöttem lévő ágyra. Az elmúlt napokban,
viszonylag korán feküdtem le és épp csak egy órával késtem le a napfelkeltéket.
Furcsa volt, hogy alig múlt dél, és én már végeztem is mindennel, amit arra a
napra elterveztem, általában ebben az időben még csak az első kávémat
iszogatom, nem pedig a harmadikat. Arról nem is beszélve, hogy milyen sokat
haladtam az írással, két óra alatt többet gépeltem, mint az elmúlt két hétben
összesen.
A
nap további részét olvasással és zenehallgatással töltöttem, gondoltam rá, hogy
elmegyek sétálni, betérek a közeli könyvesboltba, esetleg veszek néhány bakelit
lemezt, de egyszerűen nem tudtam magam rávenni, arra hogy elinduljak. Még a
csokoládé utáni vágyam sem volt elég erős ahhoz, hogy kimozduljak a lakásból,
pedig még fel is öltöztem, de a sminkemig már nem jutottam el, ez is olyan
lusta nap volt, amikor azt is elég megterhelőnek éreztem, hogy gondolkoznom
kell.
Délután
öt körül lehetett, a nappaliban lévő bőrkanapén tespedtem, zenét hallgattam, jó
szokásomhoz híven persze fejhallgatóval. Így az Iron Maiden zajos gitárjaitól esélyem
sem volt meghallani, hogy valaki bejött a lakásba. Egy kisebb sikoly hagyta el
a számat, amikor valaki óvatosan megkocogtatta a vállamat. Ösztönösen
megugrottam, készen arra, hogy elfussak az esetleges betörő elől, de amint
hátranéztem csak Villét láttam meg, aki láthatóan nem számított arra, hogy
ennyire megijedek.
-
Nyugi
Szívem, csak én vagyok – szólalt meg halvány mosollyal az arcán.
Minden
voltam, csak nyugodt nem.
-
Már
te is kezded? – kérdeztem tőle frusztráltan.
-
Bocs,
nem gondoltam volna, hogy ilyen ijesztő vagyok.
-
Mindegy
– motyogtam az orrom alatt.
Erre
már nem válaszolt semmit, csak mosolyogva nézte, ahogy kicsi ügyetlenkedve
kikapcsolom a fülhallgatóból még mindig üvöltő zenét. Nem repdestem az örömtől,
hogy csak mi ketten vagyunk a lakásban, továbbra is veszélyesnek tartottam őt,
de próbáltam megtenni mindent annak érdekében, hogy ne érezzem magam annyira
feszélyezve mellette. Ahogy ismét felé fordultam, előbbi kósza mosolyának már
nyomát sem láttam, arca nyúzott volt, tisztán látszott rajta, hogy fáradt. Amit
nem is csodáltam, hiszen előző este elég későn jött haza, és ahhoz képest,
reggel nagyon korán ment el itthonról. Ismerős volt ez a túlhajszolt tekintet,
Vinc is így szokott kinézni egy-egy végigdolgozott éjszaka után, amikor arra is
alig van energiája, hogy kávét főzzön magának, mégis elmegy még egy
megbeszélésre vagy találkozóra egy új ügyféllel.
-
Kérsz
egy kávét vagy valamit? – kérdeztem tőle kedvesen.
-
Nem,
köszi – vágta rá gondolkozás nélkül.
Kicsit
olyannak hatott, mint aki agyban valahol teljesen máshol jár, figyelme
egyáltalán nem rám irányult, inkább a mögöttem lévő falat bámulta, így még
egyszer rákérdeztem.
-
Biztos?
Nagyon úgy nézel ki, mint akinek szüksége lenne egy kis koffeinre.
Távolról
sem akartam tolakodó lenni vele, de tényleg elég rosszul festett. Szavaim
hatására zavartan pislogott párat, majd halkan és némileg erőltetetten
felnevetett.
-
Ennyire
látszik?
-
Csak
egy picit – eresztettem meg felé egy aprócska mosolyt. – Szóval hozhatom azt a
kávét?
-
Igen,
köszi – bólintott hálásan.
A
konyhában állva, türelmesen vártam, hogy lefőjön a kávé. Leheletnyi büszkeséget
éreztem, amiért úgy szóltam Villéhez, hogy közben nem éreztem gombócot a
torkomban, és hangommal sem árultam el neki, mennyire tartok tőle. Még mindig
nem tudtam milyen mélyre is akar nyúlni a lelkembe, és ugyan érdekelt mi
történne, ha szabad utat adnék neki, de sem benne, sem saját magamban nem
bíztam eléggé ahhoz, hogy ezt megtegyem. Úgy éreztem túl erős személyisége van
hozzám, túl sokat adna és legalább annyit el is venne belőlem, erre pedig
egyáltalán nem álltam még készen. Már a közelsége is védtelenné tett, és
tudtam, ha egyszer engedek neki nem lesz semmi, ami visszatartana attól, hogy
minden titkomat kifecsegjem előtte. Lehet Vincent úgy gondolta, Ville megfelelő
barát lenne számomra, de én csak a veszélyt láttam benne, így igyekeztem vele
kedvesen, már-már barátságosan viselkedni, miközben a megfelelő távolságban
maradok tőle ahhoz, hogy ne akarjam megismerni.
Két
bögre meleg kávéval a kezemben mentem vissza a nappaliba. Ville épp fel alá
járkálva beszélt valakivel telefonon, és ahogy észrevett, odalépett hozzám,
elvette a kezemből a bögrét, miközben némán egy köszönömöt tátogott, majd az
erkély felé mutatva jelezte, hogy kimegy elszívni egy cigarettát. Mosolyogva
bólintottam és, hogy elűzzem a lakásban honoló csöndet, rövid mérlegelést
követően beraktam egy Metallica lemezt. Alig halkultak el a második dal utolsó
taktusai, amikor Ville visszajött az erkélyről, vonásai jóval simábbaknak
látszottak, mint pár perccel korábban. Ahogy leült mellém a kanapéra, orromat
azonnal megcsapta a cigaretta kesernyés szaga, ami keveredett a férfi sajátos
kicsit édeskés illatával.
-
Ne
haragudj, hogy itt hagytalak csak el kellet intéznem ezt a telefont – szólalt
meg Ville.
Úgy
éreztem túl közel vagyunk egymáshoz, ezért mocorogni kezdtem, felhúztam
törökülésbe a lábaimat és félig felé fordultam, ügyelve arra, hogy még
véletlenül se érjek hozzá egyik testrészéhez sem.
-
Semmi
gond – mondtam és magamat is meglepve, beszélgetést kezdeményeztem. – Gondok
vannak a kiállítással?
Ville
fáradtan dörzsölte meg a homlokát, majd egy nagyot sóhajtott, mintha mindenről
akarna beszélgetni, csak erről nem.
-
Úgyis
mondhatjuk – hárította el a kérdést. – De semmi olyasmi, amit ne tudnánk
megoldani – tette hozzá apró mosollyal ajkain.
-
Értem.
Igyekeztem
úgy viselkedni, mint akinek ez a természetes közege, amiben bármikor
elboldogul, és még csírájában elfojtani a szorongásomat, és szerencsére mielőtt
kínos csönd férkőzött volna közénk, Ville új témát dobott fel.
-
Ugye
Vincent szólt, hogy holnap megyünk Bastards koncertre?
-
Említett
valami ilyesmit – motyogtam.
Minden
idegszálam a közös koncertezés ellen volt, és valahol tudtam, jót tenne a
zsibbadt lelkemnek az élő zene lüktetése, de közel sem éreztem magam készen rá.
-
Mintha
nem akarnál jönni – mondta elgondolkodva, szinte kérdésként.
-
Mert
nem is akarok.
-
Velem
van valami bajod, vagy csak szimplán imádsz itthon ülni? – kérdezett rá nyíltan
Ville a dologra.
Egy
fél pillanatig meglepődve bámultam rá, majd a hirtelen jött kérdésre, szinte
gondolkozás nélkül válaszoltam.
-
Miért
lenne veled bajom? – néztem rá továbbra is kissé értetlenül.
Egészen
addig nem is gondoltam bele mit mondtam, míg meg nem hallottam Ville hangos
nevetését.
-
Hát
látod, ezt én is szeretném tudni – mosolygott rám hamiskásan.
Éreztem,
hogy elpirulok. Elképesztett a saját ostobaságom, hogy egy pillanat alatt képes
voltam lerombolni a magabiztos álcámat, és olyan szavakat adni Ville szájába,
amikre a legkevésbé sem vágytam. Pontosan tudtam, mi a bajom vele és egy
részével még ő is tisztában volt, hiszen Vincent elmondta neki, hogy haragszom
rá, amiért belement barátom tervébe, de arról, hogy mennyire rettegek tőle és
az általa kínált ismeretlen úttól, fogalma sem lehetett. Persze egyáltalán nem
erre céloztam, egyszerűen csak meglepett a kérdése, és ezért kimondtam az első
dolgot, ami az eszembe jutott. Mert ugyan zavart, hogy ő is ott lesz a
koncerten, de sokkal jobban aggasztott az ismerős helyzet ismeretlensége; a
tömérdek idegen ember, akikkel együtt kéne ugrálnom és Vincent részeg haverjai,
akik kérdésekkel bombáznak és nem értik miért nem akarok velük lefeküdni.
Megszoktam
már, hogy az emberek többnyire óvatosan közelednek felém és majdnem annyira
távolságtartóak velem, mint én velük, így teljesen felkészületlenül ért Ville
viselkedése. Ha kicsit késve is, de rájöttem, hogy nem bízhatok meg a kedvesnek
tűnő mosolyában, mert egy teljesen ártatlan beszélgetés alatt is képes kihozni
belőlem azt az énemet, amit leginkább el akartam rejteni előle. Képtelen voltam
felfogni hogyan sikerült neki alig negyvennyolc óra alatt ennyi kényelmetlen és
kínos szituációba vezetnie.
-
Elise,
Szívem élsz még? – halottam meg mély hangját.
Addig
észre se vettem, hogy már egy jó ideje a dohányzóasztalon lévő pohárfoltokat
tanulmányozom így kicsit zavaradottan néztem ismét felé. Ville már nem
nevetett, arcán mégis egy hatalmas vigyor pihent, így ha akarta se tudta volna
letagadni, hogy mennyire jól szórakozik rajtam és a zavaromon.
-
Persze
– mondtam megsemmisülve. Talán soha nem éreztem még magam ennyire legyőzöttnek.
-
Szóval
akkor számíthatok rád holnap?
Halkan
felnyögtem. Továbbra sem volt kedvem elmenni a koncertre, szívesebben maradtam
volna a szobámban, mint hogy idegenekkel és ismeretlen ismerősökkel közösen
üldögéljek egy fullasztó levegőjű pubban.
-
Van
rá bármi esély, hogy békén hagysz, ha nemet mondok?
-
Nem
igazán – rázta meg a fejét.
-
Akkor
igen, számíthatsz rám.
-
Na,
kicsit több lelkesedést! – ütögette meg finoman a combomat Ville.
Felhúzott
szemöldökkel néztem először a lábamon lévő kezére, majd vissza az arcára. Nem
érettem, miért várja el, hogy lelkes legyek.
-
Mire
föl? Eddig akárhányszor veled voltam, annak az lett a vége, hogy valami extra kínos
helyzetben találtam magam – feleltem inkább szomorúan, mint támadóan.
Ville
ismét felnevetett, majd szenvtelen mosollyal az ajkán, egy kicsit közelebb
hajolt hozzám.
-
Azt
nem ígérhetem meg, hogy ez nem fog többet előfordulni, de nem emiatt szeretném,
ha eljönnél. Bár jobban belegondolva a koncert után rengeteg időnk lenne a
dalszövegeimről beszélgetni, mert ha jól emlékszem tegnapelőtt nem volt
lehetőségem megvédeni a dalaimat.
Egyértelmű
volt, hogy sokkolni akar és sikerült is neki. Egy pillanatra még a szívem is
megállt, ahogy meghallottam milyen tervei vannak a másnap estével
kapcsolatban.
-
Na,
ne vágj ilyen ijedt fejet Eli, megvárom, amíg iszol egy kicsit, hátha úgy nem
jössz rögtön zavarba – kacsintott rám játékosan.
-
Ez
nagyon kedves tőled – fintorogtam.
Ha
nyugtatásnak szánta szavait, azok csúfosan elbuktam a küldetésükben. Egyre
jobban és jobban tartottam a koncerttől, a korábbi félelmeim parányi, szürke
porszemeknek tűntek Ville kijelentése után. Nem akartam tovább kint maradni
vele, kezdett elegem lenni a folyamatos nyomásból, amit a közelében éreztem,
mégse álltam fel mellőle azonnal. Igyekeztem megtartani a kedves, de
távolságtartó hozzáállásomat és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fog
több szó esni a másnap estéről.
Beszélgetésnek
nem igen nevezném, ami ezután következett, én csak néha szólaltam meg, hogy megtörjem
Ville mély hangjának folyamatos duruzsolását. Próbáltam figyelni rá, de
gondolataim minduntalan elkalandoztak és később csak halovány emlékképben
tudtam visszagondolni rá, ahogy Londonról, és egy sok évvel ezelőtti, alkoholtól
mámoros estéről mesélt nekem. Szerencsére mielőtt Villének feltűnt volna, hogy
lélekben teljesen máshol járok, Vincent hazajött a megbeszélésről, ezzel
lehetőség adva arra, hogy ne kelljen Villével foglalkoznom. Még kint maradtam
velük egy kis ideig, de nem követtem miről beszélgettek, néha ugyan felkaptam a
tekintetemet a telefonomról, amikor hangosan nevetgélni kezdtek de ezen kívül,
pont olyan volt, mintha ott sem lettem volna. Végül, miután Vinc csinált
szendvicseket és megvacsoráztunk, visszamentem a szobámba és igyekeztem nem
gondolni a másnapi koncertre.
Magam
mögött hagyva a hajnali ébredéseket, csak kora délelőtt dobott ki magából az
ágy. A reggeli kávém után, még kicsit kómásan üldögéltem a konyhapulton,
belemerülve a telefonom képernyőjébe, amikor Vinc kijött a szobájából, és mivel
csak későn hallottam meg a lépteit, esélyem sem volt elkerülni, hogy
észrevegyen. Kivételesen nem tartott hegyi beszédet a kanapék és a konyhapultok
közti funkcionális különbségről, helyette inkább mindenféle figyelmeztetés
nélkül, egyszerűen csak lelökött a pultról.
Döbbentem néztem rá, majd vállamat megrántva, mintha mi se történt
volna, kinyitottam a hűtő ajtaját és keresgélni kezdtem valami ehető
dolgot.
-
Reggeli?
– kérdeztem Vincentet.
-
Sajtos
toast és sült virsli? - nézett be vállam fölött a hűtőbe ő is.
-
Van
hozzá minden, enyém a kenyér, tiéd a virsli! – osztottam el a feladatokat.
Mielőtt
ideköltöztem nem nagyon ettem reggelente, de mivel Vincent napközben ritkán
volt otthon, szépen lassan rászoktam, hogy vele együtt reggelizzek.
-
Nem
raksz be valami zenét? – kérdezte Vinc miközben bekapcsolta a tűzhelyet.
Válasz
helyett, csak elővettem a telefonomat, babráltam vele egy kicsit, majd a
konyhai hangfalra csatlakoztatva elindítottam az Imagine Dragons új albumát.
Vincenttel együtt nagy rajongói voltunk az együttesnek, pedig mikor kijött az
első kislemezük, igencsak húztam a számat, nagyon nem tetszett a dalaik
hangzásvilága, aztán másodjára már azt nem értettem, miért nem lettem első
hallásra szerelmes a bandába.
-
Hangosítsd
mar fel! – kiáltott fel nevetve Vincent, ahogy meghallotta a kedvenc számának
nyitó taktusait.
-
Nem
fog Ville felébredni?
-
Jajj,
olyan édes vagy, hogy aggódsz a kis kedvencedért – gúnyolódott barátom.
-
Te
hülye vagy – néztem rá megütközve, majd egy mozdulattal max hangerőre
állítottam a hangfalat.
Ahogy
a dal kezdett beindulni, sütögetés helyett, inkább táncolással foglaltuk el
magunkat; kiabálva ugráltunk, nevettünk, amikor egyikünk rosszul énekelte a
szöveget. Én légdoboltam és össze-vissza forogtam, míg barátom teljes
beleéléssel pengette a láthatatlan gitárját. Csak akkor szakítottuk félbe a
rögtönzött koncertünket, amikor a virslik elkezdtek füstölögni. De amint
mindennel készen lettük, lelkesen tértünk vissza a képzelt színpadunkra és pont
ott folytattuk ahol az orrfacsaró szag megzavart minket.
-
Egy
élmény nálatok ébredni – hallottam meg egy mély hangot, a két szám közötti
tünékeny csöndben.
Egy
pillanatra megmerevedtem, valahogy a nagy táncolás közepette, kiment a fejemből,
hogy nem csak ketten vagyunk a lakásban. Bizonyosan remek látvány lehetett,
ahogy hangszerek nélkül zenélve, hamisan énekelve ugrándozunk a kettőnknek
kicsit szűkös konyhában.
-
Bocsi
– mondtam és lehalkítottam a zenét.
-
Úgyis
ideje volt már felkelned, szóval jó reggelt.
Ville
fáradtan elmosolyodott, látszott, hogy nem haragszik igazán, amiért
felkeltettük, csak el tudott volna képzelni későbbi és kellemesebb ébresztőt is
ennél.
-
Kávét,
reggelit? – kérdeztem Villét.
-
Csak
kávét kérek, köszönöm – válaszolta rekedten.
Vincenttel
együtt egy tálra tettük a virsliket és a sajtos pirítóst, majd öntöttem
Villének egy adag kávét és letelepedtünk a konyhapult körül lévő bárszékekre.
-
Köszi
Szívem – mondta ahogy elé raktam a bögréjét.
-
Szívesen
– mosolyogtam rá kedvesen, holott kezdett már igazán zavarni ez a szívemes
dolog.
-
Velem
bezzeg nem vagy ilyen kedves, de hát nem is bálványoztál évekig – piszkálódott
Vincent.
Halkan
puffogtam egyet, és igyekeztem tudomást sem venni, barátom újabb, bele vagy
zúgva Villébe, csak letagadod epizódjáról. Tudtam, hogy semmi értelme magamra
vennem a szavait ezért inkább az előttem lévő ételre összpontosítottam.
-
Na
finom volt a reggeli – állt fel a székről Vinc pár perc elteltével. – Megyek
felöltözni, aztán indulhatunk Ville?
-
Persze
– bólintott, majd ahogy Vincent eltűnt a szobájában, egy kicsit közelebb hajolt
hozzám, mintha valami titkos dologról szeretne beszélni. – Mond Szívem, miért
nem szólsz neki vissza?
Látszólag
komolyan érdekelte, miért hagyom, hogy Vincent csipkelődő megjegyzésekkel
bombázzon.
-
Mert
pont azt akarja elérni, hogy kiakadjak - magyaráztam -, és ha elkezdenék
szabadkozni, szerinte csak azt bizonyítanám, hogy neki van igaza.
-
Miért,
nem így van? – döntötte oldalra fejét Ville.
-
Nyolc
éve így volt – mondtam rezignáltan.
Már
meg sem lepődtem azon, hogy Ville zavarba akart hozni, szinte kezdtem
hozzászokni a szüntelen provokálásához. Ettől függetlenül nem élveztem a
helyzetet, még akkor, sem ha a férfi egyértelműen tisztában volt vele, hogy
semmiféle mélyebb érzelmeim nincsenek irányába.
Egy
röpke pillanatig, fél mosollyal ajkain tanulmányozta az arcom, majd mielőtt még
barátom elkészült volna, elmondta, hogy attól függően hogyan alakul a napjuk,
az egyikük értem jön majd és együtt megyünk a koncert helyszínére.
Természetesen nem állta meg, hogy emlékeztessen az estére tervezett
beszélgetésükre, amiről olyan nagyon próbáltam megfeledkezni.
Miután
Vincenték elmentek, furcsán üresnek találtam a lakást, általában szerettem
egyedül lenni, de aznap valahogy jobban örültem volna, ha velük együtt én is
kiléphettem volna az ajtón. Nagyon is kíváncsi voltam a kiállításra, amin a két
férfi dolgozott, elképzeléseim ugyan voltak arról, hogyan fogják keresztezni a
két művészeti ágat, de mivel semmi biztosan nem tudtam, csak a sötétben
tapogatóztam. Egy kósza gondolat erejéig felmerült bennem, hogy megkérdezem
Villét milyen koncepciót találtak ki, de úgy éreztem ezzel megsérteném a
Vincenttel kötött hallgatólagos megegyezésünket, hogy egészen addig nem
érdeklődök a munkája iránt, amíg az teljesen készen nem lesz.
A
nap további része hamar eltelt. Soha nem voltam az a tipikus lány, aki órákat
készülődik egy-egy találkozó vagy buli előtt, mindig könnyedén ki tudtam
választani a megfelelő ruhákat és kiegészítőket. Mégis, ezen a napon
kifejezetten nehezen ment az öltözködés; legalább tíz felsőt vettem föl, majd
dobtam is őket vissza a szekrénybe. Végül feladtam a tökéletes ruha keresését
és annál a sima fekete farmernél és szakadt ujjatlan felsőnél maradtam, amit
elsőként választottam ki. Miután felöltöztem, gyomrom egyre többször és
hosszabb időre rándult görcsbe. Ahogy előző nap, akkor sem éreztem semmi kedvet
magamban az esti koncerthez. Rég volt már, hogy utoljára szórakozni mentem
volna, de így is pontosan tudtam mire számíthatok majd. A gondolattól is
rosszul voltam, hogy idegenekkel kell majd egy asztalnál ülnöm, akik ostoba és
semmitmondó társalgásokba akarnak majd bevonni, rosszabb esetben azt is
elvárják, hogy táncoljak velük. És ha ez nem lett volna még elég, ott volt
Ville is, aki ragaszkodott hozzá, hogy alaposan megbeszéljük miért is tartom
félelmetesnek és túlzónak a dalait. Már halvány reményem sem volt arra, hogy
barátai társaságában esetleg megfeledkezik rólam, így más választásom nem lévén,
beletörődve néztem elébe a minden bizonnyal kínos beszélgetésnek.
Tegnap szerettem volna kirakni a részt, de könyvfesztiválon voltam és bla bla bla, senkit nem érdekel, a következő pedig szerdán lesz fent az oldalon.
Egy kicsi off; gondolkoztam már azon, hogy indítok egy személyes blogot, mert túl sok mindenen jár az agyam és úgy érezem, ha kiírhatnám őket, az jót tenne a kis lelkemnek. Plusz, Május elején szeretnék elkezdeni egy másik történetet, ami hasonló lesz ehhez, zenés, kicsit depresszív de saját karakterekkel. Még meglátom hogy haladok vele. Ezeket csak azért írtam most le, hogy esetlegesen felkeltem néhányotok érdeklődését. (ugh)
Szokás szerint köszönöm a feliratkozást és wattpad-en a csillagozást, legyetek jók és minden ilyesmi.
Orion //
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése