// six //

Másnap, magamat is meglepve, kipihenve és mosollyal az arcomon ébredtem fel, mintha a tegnap délután csak egy rossz álom lett volna. A nap fiatal volt még, sugarai lustán nyújtózkodtak végig a parkettán. Ritkán keltem fel ilyenen korán, így vidáman néztem, a fények játékát és miután felöltöztem a konyha felé vettem az irányt.

Lefőztem egy adag kávét, majd a bögrével a kezembe felültem a konyhapultra. Vincent nem rajongott ezért a szokásomért, szerinte teljesen fölösleges a pulton ülni, ha két lépésre van a sokkal kényelmesebb kanapé, és ezt minden áldott reggel elmondta, amikor a pulton ülve ébredeztem. Ezért szoktam át az erkélyre, ahol nyugodtan és viszonylag csöndben tudtam meginni a reggeli kávémat. De ez a reggel más volt; talán még fél hat sem volt, a lakásban teljes csönd honolt, és nem láttam semmi jelét annak, hogy Vincent ébren lenne. Az álomtól még gubancos gondolataimba, csak lassan kezdtek el beszivárogni az este lezajlott érzelmi kavalkádom emlékképei. Nem állt szándékomban megint összezuhanni és részt venni egy újra belefulladni az önsajnálatomba, így csak felületesen figyeltem az egyre gyarapodó gondolataimra. Végre előttem is világossá vált, milyen lehetetlen módon viselkedtem. Az álarcomat tudatosan viseltem, mert hiába is éreztem jobban magam, továbbra is bizalmatlan voltam az emberek felé, de arra nem számítottam, hogy ez ahhoz fog vezetni, hogy nem csak Vinc, de magam elől is elrejtem az érzéseimet. Kicsit borongós hangulatom ellenére még mindig mosolyogtam. Tudtam, hogy barátommal még úgyis át fogjuk beszélni párszor az esti merengésem eredményeit ezért inkább a napom további részére próbáltam koncentrálni. Volt még pár új album a listámon és a szakdolgozatomra is időt akartam szakítani, mert borzalmasan le voltam vele maradva. Lehetőségeimet mérlegelve, szórakozottan kevergettem a maradék kávémat, amikor lépteket zaja ütötte meg a fülemet.  Semmi hangulatom nem volt Vinc kiselőadásához, de sem kedvem, sem időm nem volt már lemászni a pultról. Kicsit félve néztem a nappali irányába, de a várt, szőkés tincsekkel keretezett arc helyett, Ville alakját pillantottam meg. Tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy engem észrevéve álmosan elmosolyodik.

-          Jó reggelt – köszönt reggeli rekedtséggel a hangjában

-          Reggelt – motyogtam zavartan.

Ismételten egy olyan akadályba ütköztem, amire egyáltalán nem számítottam. Már szinte vártam, hogy elönt a pánik első hulláma, de valamiért nyugodt maradtam, pedig ittléte legalább annyira meglepett, mint az előző nap délutánján és ezt nem is próbáltam eltitkolni előle. Értetlen kifejezéssel arcomon követtem végig, ahogy bejön a konyhába és mellém állva, a pultnak támasztja a hátát

Érdeklődve fordultam felé, kíváncsi voltam miért van még mindig nálunk, de nyúzott arcát látván, egyértelmű volt, hogy Vincenttel még egy jó ideig ébren maradtak, miután én elvonultam.

-          Sokáig tartott a pizsiparty? – mosolyogtam rá.

Látszott rajta, hogy meglepte kérdésem, bizonyára nem számított rá, hogy én fogom kezdeményezni az egyébként elkerülhetetlen beszélgetést.

-          Valami olyasmi – mondta fáradtan. – Van még kávé?

-          Van még valamennyi, de már nem túl meleg, csináljak újat?

-          Köszi, de jó lesz az is.

-     Ahogy gondolod – rántottam meg a vállam, majd leugrottam a pultról, hogy kiöntsem neki a kancsóban lévő, maradék kávét.

Visszafordultam Ville felé, aki leplezetlen döbbentettel nézett rám. Nekem is furcsa volt, nem csak az, hogy ilyen fesztelenül mozogtam mellette, de az is, hogy önként játszottam el a házigazda szerepét. Ha Vinc haverjai a lakásban dekkoltak, soha nem ajánlottam fel, hogy csinálok nekik egy teát vagy szendvicset, de már kezdtem hozzászokni, hogy Ville közelében máshogy működök.

-          Kérsz bele valamit?

A férfi nemet intett fejével, majd egy hálás mosollyal ajkain, elvette a felé nyújtott bögrét.

-          Kimegyek rágyújtani, kijössz? – kérdezte.

Tekintete még álmos volt, de még így is kiolvastam belőle a felém irányuló érdeklődését.

-          Aha – válaszoltam halkan.

Ahogy átléptem a küszöbön, hirtelen megcsapott a kora reggeli párás levegő, ismerős illata. Összehúztam magamon a vékonyka pulóvert és a korláthoz léptem; lenéztem az alattunk futó utcákra, majd hátat fordítva a kihalt környéknek, a párától nedves falécnek vetettem a hátamat. Ville a fal melletti padra telepedett le, hosszú lábait keresztbe rakva, a támlának dőlve gyújtotta meg a cigarettáját. A füst, örvénylő gomolyként rekedt meg a kettőnk közt lévő térben. Elvarázsolva figyeltem, ahogy az eleinte sűrű, szürkés felhő lassan eggyé válik a levegővel, mintha soha nem is létezett volna. Míg én a képzeletemmel játszottam, a velem szembe lévő férfi engem figyelt. Arcomat felé fordítva, hagytam, hogy pillantásunk találkozzon.

-          Dohányzol? – kérdezte.

-          Nem igazán.

Soha nem dohányoztam rendszeresen, szerettem ugyan az égő dohány és papír kesernyés ízét, de csak ritkán engedtem a csábításának, és szívtam el egy-egy szálat.

-          Helyes – mondta és beleszívott az ujjai között tartott cigarettába.

-          Hogy-hogy itt aludtál? – váltottam témát.

-          Vincent nem mondta, hogy itt maradok?

Összeráncoltam szemöldököm és bizonytalanul intettem nemet fejemmel.

-          Hát, remélem nem zavarok, mert még egy egész hétig élvezheted a társaságomat.

Egyáltalán nem számítottam rá, hogy egy napnál többet fog itt eltölteni, mert bár tudtam a Vincenttel közös terveikről, az meg se fordult a fejemben, hogy ez idő alatt végig nálunk fog lakni. És hirtelen azt sem tudtam eldönteni, mit érzek ezzel kapcsolatban. Fogalmam sem volt mire számítsak, nem tudtam mennyi időt fogunk együtt tölteni, milyen lesz majd nap, mint nap találkozni vele és mennyire akar majd megismerni engem. Énem egy része reménykedett benne, hogy megelégszik majd egy felületes kapcsolattal és nem fog mélyebb vizekre evezni velem, de közben kíváncsi is voltam, mi történne, ha tényleg közel engedném magamhoz, ahogy azt Vinc javasolta. De túlságosan is féltem tőle ahhoz, hogy ezt akár csak magamnak is beismerjem. Ville túl veszélyes volt számomra.

-          Érdekes lesz – mondtam halkan.

-          Érdekes? – kérdezett vissza a már ismerős, pimasz mosolyával.

-          Nem tudom feltűnt-e de elég nehezen engedek fel idegenek közelében, szóval igen, érdekes lesz.

Nem ez volt a teljes igazság, de nem éreztem szükségét annak, hogy kifejtsem a vele kapcsolatos kételyeimet.

-          Igen ezt tudom.

Hangja furcsa makacsságot hordozott magában, amit csak akkor értettem meg amikor belepillantottam zöld szemeibe. Tudta, hogy elhallgatok előle valamit, mégse mondott rá semmit, és ez jobban meglepett, mint az, hogy még egy egész hetet itt fog tölteni.

-          Kérdezhetek valamit? – törte meg Ville a pillanatnyi csöndet.

-          Persze - válaszoltam neki a kelleténél talán egy kicsit gyorsabban.

-          Tegnap miért nem akartad elmondani, hogy miért haragszol rám?

Szavaira csak megráztam a fejem. Kezdett világosság válni előttem, hogy Ville nem fog leállni és amíg csak lehet, ostromolni fogja a már egyébként is málladozó védőbástyáimat.

-          Azt hittem Vinc ezt is elmondta, de ha nem akkor kérdezd meg tőle nyugodtan.

Halkan felnevetett, de nem tűnt különösebben meglepettnek, amiért nem válaszoltam a kérdésére, mintha számított volna ismételten hárítani fogok.

-          Hihetetlen vagy – rázta meg a fejét lágyan.

-          Csak óvatos – eresztettem meg felé egy halvány mosolyt.

-        Talán túlságosan is - morogta alig hallhatóan, majd válaszra nem is várva, újabb irányba terelte a beszélgetést:

-          Mi a terved mára?

Egyszerűbb és kényelmesebb volt úgy tennem, mintha nem hallottam volna meg a megjegyzését, így mintha mi sem történt volna avattam be a nem túl érdekfeszítő lehetőségeimbe.

-   Nincs semmi különös, valószínűleg a gép előtt ülve, órákig úgy fogok tenni, mintha a szakdolgozatomat írnám és közben sorozatokat nézek.

Fanyalogva gondoltam a szakdolgozatomra, nagyon nehezen tudtam magamat rávenni az írásra, valahogy mindenhez több kedvem volt, mint az angol nyelv írásbeliségével foglalkozni.

-          És nálatok, mi lesz a program, tervezitek a közös izéteket? – érdeklődtem

-     Többek közt – bólintott. – Jól érzem, hogy Vincent semmit nem mondott neked a „közös izénkről”? – rajzolt idézőjeleket a levegőbe.

-          Jól – feleltem.

Meglepettnek látszott, azt hihette, hogy barátommal behatóan beszélgettünk a kettejük munkájáról.

-          Hogy-hogy? – kérdezte érdeklődve.

Vettem egy nagy levegőt, és megfontoltan keresgélni kezdtem a megfelelő szavakat.   

Amikor megismerkedtünk Vinccel sokat mesélt a munkájáról, órákig áradozott a témáról, ami épp foglalkoztatta vagy mutatta meg az újfajta módszereket, amikkel kísérletezett. De ahogy az idő múlásával, mélyülni kezdett a barátságunk, fogyatkozni kezdtek ezek a beszélgetések. Rosszul esett, hogy kihagy az életének egy igencsak fontos részéből, és jóformán nem is tudom, hogy min munkálkodik naphosszat a műtermében. De egy vörösbortól mámoros éjszakán, nem sokkal azután, hogy megérkeztem hozzá Németországból, megjegyeztem, mennyire furcsállom ezt a változást, hiszen régen tényleg nagyon sokat beszélgettünk a félkész festményeiről. Vinc kényelmetlenül fészkelődött pár pillanatig, majd ködös magyarázkodásba kezdett, aminek valami olyasmi volt a lényege, hogy nehezen tud koncentrálni a jelenlétemben és mivel tudja, mennyire kritikus tudok lenni, így attól félve, hogy leszólom a festményeit, elkezdene az én ízlésemhez igazodni, ezzel háttérbe szorítva saját művészetét. Teljesen ledöbbentem, soha eszembe nem jutott volna, hogy Mr. Erősszemélyiség Vinc az én kritikámtól tartana. Mosolyogva mondtam meg neki, hogy ezt soha nem várnám el tőle, és egyébként is fölöslegesen aggódik, mert én vagyok az első számú rajongója. Ekkor csókolt meg először, és mint az néhány perccel később kiderült, utoljára is.

-          Tegnap még azt sem tudtam, hogy ismer téged, szóval… És egyébként sem szoktunk a munkájáról beszélgetni – rántottam meg vállamat, mintha semmiség lenne.

Ville fürkészve szegezte rám tekintetét, de nem mondott semmit. A kettőnk közt beálló csend nem volt kínos; előidézett egy semleges teret, amiben a férfiből áradó sötétség kényelmesebben tudott közlekedni. Ahogy egyre jobban körülölelt ez a láthatatlan érzelemfelhő, úgy lettem egyre bizakodóbb az énekes felé, és ez elbizonytalanított. A felemás csendet, egy éles csattanás törte meg.

-          Napsugaras jó reggelt! – köszönt hangosan Vinc, ahogy kivágta az erkélyajtót.

Mindketten felé fordultunk.

-          Neked is!

-          Reggelt! – mondtuk szinte egyszerre.

-          Sajnálom Eli, de el kell tőled rabolnom életed szerelmét – mosolygott rám hamiskásan.

Válaszra se méltatva, forgattam meg a szemem és közben igyekeztem figyelmen kívül hagyni Ville halk kuncogását.

-          Lassan indulni kéne, a többiek már ott vannak – mondta Villének, majd ismét rám nézett. – Csak este jövünk haza, megleszel ugye?

-          Persze.

Láttam rajta, hogy aggódik értem, de volt annyira előzékeny és nem Ville jelenlétében hozta fel az előző napról kérdéseit.

Már sötétedett, amikor végére értem a Royal Blood debütáló albumának. A mosoly, ami az első szám kezdetén került az arcomra, levakarhatatlan volt. A tegnapi csalódás után ez a lemez, maga volt a megváltás; kreatív, értelmes és zeneileg is kielégítő dalok, amik egy olyan stílust képviselnek, amit a zenehallgatók nagytöbbsége nem becsül meg eléggé. Mindig is élvezettel hallgattam a bluesos hatásokkal tarkított, kísérletezőbb számokat. A legtöbb ismerősöm értetlenül állt, ha Muddy Waters vagy Robert Johnson zenéiről beszéltem, és nem csak, hogy nem ismerték a bluest, mint zenei műfajt, de ez nem is igen zavarta őket. Ugyan már régen feladtam azt az álmomat, hogy az embereket ténylegesen érdekelni fogja, az, amit hallgatnak, és végre nem csak random módon választják majd ki a kedvenc előadójukat, mégis zavart, hogy mennyi előítélet és tévedés veszi körül a blues zenét. Sokaknak ez a műfaj csak az eldugott amerikai kisvárosokban létezik, ahol idős, ezernyi gondot cipelő feketék, tovatűnt szerelmekről és az ördögről énekelnek a Mississippitől fülledt louisianai éjszakában.  Pedig a blues annyival több ennél. Ha nincsenek ezek a szomorú szerelmes balladák, az afrikai ritmusok, a szellemes kérdezz-felelek dalok, a mai zenék nagy része nem is létezhetne. Szerencsére még ma is vannak olyan zenekarok, énekesek, akik szívesen nyúlnak vissza ezekhez gyökerekhez és igyekeznek belőle valami új, szokatlan dolgot alkotni. A Royal Blood is pont ilyen együttesnek tűnt, és csak remélni tudtam, hogy a mindenképp bekövetkező változás során, nem veszítik el az eredetiségüket.

Feltöltődve, kellemes hangulatban kezdtem el olvasni a kedvenc portáljaimat és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a zsörtölődő énemet, aki tudta, hogy semmi okom nincs nyugodtnak lenni. A napom nem pont úgy alakult, ahogy azt reggel elterveztem, igazán elégedett csak a sorozat nézési képességeimmel lehettem. A délelőtt megnyitott Word dokumentum változatlan karakterszámmal várakozott rám. Pedig amikor leültem a gép elé, tele voltam lelkesedéssel, és épp elegendő energiát éreztem magamban ahhoz, hogy legalább egy-két oldalt megírjak. El is kezdtem gépelni valamit, egy régi angolszász vers hátteréről, majd pár sor befejezése után átolvastam, amit addig írtam és megállapítottam róla, hogy pocsék és ki is töröltem az egészet. Még párszor próbálkoztam az átfogalmazással, de az egyik rosszabb lett, mint a másik, így tízpercnyi szenvedés után feladtam, és úgy döntöttem itt az ideje egy kis szünetnek, ami jó kilenc órásra sikeredett. A hosszú és korántsem csendes pihenőmnek végül Vinc érkezése vetett végett.

Barátom halkan kopogott az egyébként nyitva lévő ajtómon.

-          Szia El!

-          Szia! – köszöntem neki vidáman.

-          Milyen napod volt? – mosolygott rám, ahogy beljebb jött a szobában és leült az ágyamra.

-          Jó, bár produktívnak nem mondanám, szó szerint, semmit nem haladtam a

Barátom nem tűnt túl meglepettnek, megszokhatta már, hogy nehezen boldogulok az olyan dolgokkal, amik nem érdekelnek száz százalékosan. Félreértés ne essék, teljes szívemmel rajongtam a szigetország irodalmáért, de nehezemre esett a minden apró részletre kitérő, elemzésre fókuszálni, miközben tudtam, hogy csak egy kattintás választ el Királyvártól.

-          Remélem ti eredményesebbek voltatok, mint én – néztem érdeklődve Vincre.

-          Igen, mindent elintéztünk, amit mára terveztünk – felelte fáradtan.

Mindig is csodáltam benne azt a végtelen mennyiségű energiát, amit a művészetébe fektetett. Hiába volt teljesen kimerülve, akkor is elment egy kora reggeli megbeszélésre, vagy ha kellett, egész éjszaka a műtermében volt és addig festett, amíg csak nyitva tudta tartani a szemét. Persze az élet más területein már koránt sem volt ennyire kitartó, de még így is jobban teljesített, mint én a diplomamunkámmal.

-          Hol hagytad a barátodat? – váltottam témát.

-          Máris hiányzik?

Vinc próbálta leplezni azt a hatalmas vigyort, ami a kérdésem után került az arcára, de nem járt túl nagy sikerrel.

-          Nem igazán, csak érdekelt – ütöttem el a még fel sem emelkedett labdát.

-          Egyéként egy haverjával ment el valami koncertre, de ne aggódj, nem marad el sokáig.

Ha más utalt volna ennyit Ville iránti rajongásomra, mondjuk maga az énekes, akkor teljes zavarban, pirosló arccal menekültem volna ki a szituációból, de mivel csak Vinc említette meg a kelleténél egy kicsit többet a barátját, egy szemforgatással elintéztem magamban a dolgot. Persze idegesített, amit csinált, de nem állt szándékomban szólni neki, mert őt ismerve, ezzel csak azt értem volna el, hogy még többször és még kínosabb módon hozná szóba, mennyire oda és vissza voltam Villéért.

-          Hihetetlen vagy – ráztam meg a fejem.

-          Csak ismerlek. Biztos vagyok benne, hogy teljesen levett a lábadról, és még csak erőlködnie se kellett.

Zavartan néztem rá. Nem voltam, az a könnyen szerelembe eső típus, ez nálam mindig is egy hosszabb folyamat volt, így nem is értettem, hogy honnan vette, hogy Ville „levett a lábamról”. Mert persze, régen úgymond szerelmes voltam belé, de az csak egy felületes érzelem volt, ami leginkább a külsejének, a hangjának és a rocksztárságának szólt, nem pedig a személyiségének. 

-          Ne nézz már ilyen illetődötten, egyértelmű, hogy bejön neked Ville – erőltette tovább a témát Vincent.

-          Az, hogy jó pasinak tartom, nem jelenti azt, hogy levett a lábamról.

-          Még.

Nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretne elérni ezzel az egésszel, mert kicsit olyan szaga volt, mintha nem azt akarná elérni, hogy barátok legyünk Villével, hanem inkább azt, hogy beleszeressek a férfiba. Tudtam, hogy örülne neki, ha végre összejönnék egy pasival, aki kirángat abból a mély gödörből, amiben az elmúlt hónapokban olyan jól bevackoltam magamat, de nem értettem, hogy miért járnék jól egy olyan emberrel, aki nemcsak hogy egy másik országban él, de még tízen valahány évvel idősebb is nálam.

-          Egyébként Ville szólt, hogy menjünk el vele a koncertre – szólalt meg Vinc.

-          És, hogy-hogy nem mentél?

-          Mert beszélni akartam veled – jelentette ki egyszerűen.

-          Oh.

Ennyit tudtam magamból kipréselni. Nem akartam, mégis kissé kényelmetlenül éreztem magam, nem arról volt szó, hogy szégyelltem volna, mire jutottam előző este, vagy bántott volna, hogy neki volt igaza, csak még Vinc előtt is nehezemre esett ilyen nyílt lapokkal játszanom.

-          Nézd Eli, tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, de muszáj lesz valaki felé nyitnod, és gondolom, nem szeretnéd, ha Villét uszítanám rád. -  Noha Vincent hangja tréfálkozó volt, mégis volt egy olyan érzésem, hogy mindenféle teketória nélkül kérné újra az énekes segítségét.

-          Az csodálatos lenne, ő piszkálna, én meg ülnék csöndben és azt tervezgetném, hogy hova temetem majd el a hulládat – vágtam vissza mindenféle komolyság nélkül.

-          Mindketten tudjuk, hogy minden egyes percet élveznél, amit kettesben tölthetnél vele – kacsintott rám, majd esélyt sem adva a visszatámadásra, tovább folytatta. – De ezt majd ti ketten elintézitek egymás között, egyelőre beszéljük meg azt, hogy mire jutottál a szerinted nem létező problémáddal kapcsolatban.

Bele sem akartam gondolni, hogy mire próbált célozni. Nem volt semmi, amit meg kellett volna oldanunk Villével, régen bele voltam zúgva, közben felnőttem és elmúlt, ennyi.

Szívem szerint leragadtam volna ennél a témánál, meg akartam védeni magam, de tudtam, hogy esélyem se lenne javítani a helyzeten és úgy éreztem tartozom Vincentnek annyival, hogy végre teljesen őszinte leszek hozzá.

-          Igazad volt – sóhajtottam. – Most sem vagyok jobban, mint otthon, és fogalmam sincs, hogy mit kéne csinálnom, azt hittem elég lesz, ha elmegyek Németországból, de úgy látszik tévedtem.

Nagyokat pislogva igyekeztem elkerülni, hogy sírni kezdjek, miközben a szerteágazó gondolataimat rendeztem egy kupacba.

-          Eli – fogta meg az ölembe lévő kezemet.

Egy hosszú másodpercig némán néztük egymást, nem tudva, mit is mondjuk a másiknak, és ahogy felfedeztem azt a mérhetetlen szomorúságot Vinc szemében, már nem tudtam visszatartani a könnyeimet.  

Halkan zokogni kezdtem, legyőzötten hagytam, hogy arcomon leperegjenek a sós könnycseppek. Szükségem volt rájuk ahhoz, hogy újra őszinte lehessek Vincenttel. Tudtam, hogy a szakítás egy mindennapos probléma, mindenkivel megesik, mindenkinek rossz és a legtöbben egy idő után túl is lépnek rajta. Nekem sem Lukas hiányzott, vagy a kapcsolatunk, mert tisztában voltam vele, hogy a lehető legjobb lépés volt tőlem az, hogy otthagytam őt. A fájdalmam abból eredt, hogy vakon néztem végig, ahogy hónapról-hónapra vesztem el magam mellette. Becsukott szemekkel sodródtam az árral és csak akkor ismertem fel a veszélyt, amikor az már helyrehozhatatlan károkat okozott a lelkemben. Így nem csoda, ha azon járt az eszem, hogy ha egy középszerű szerelem képes volt elvenni az egyik legkedvesebb részét a személyiségemnek, mit tenne velem egy őszinte barátság, vagy egy elsöprő erejű, lobogó tűzzel égő, új párkapcsolat? Talán teljesen megsemmisülnék, és elő halottként élném tovább, mindenféle cél nélkül. Valahol legbelül tudtam, hogy irreálisak a félelmeim, de ez mit sem változtatott azon, hogy rettegtem megnyitni a szívemet.

Ahogy lassan elfogytak a könnyeim, csendesen, majdnem hogy suttogva számoltam be Vincentnek az érzéseimről és észrevételeimről. Ez volt az első olyan beszélgetésünk, amikor nyitott könyvként ültem előtte és nem rejtettem el előle egyetlen kósza gondolatomat sem. Reszkettem a félelemtől, mégis jóleső nyugodtság telepedett rám miután kiadtam magamból minden fájdalmamat. Vincent megértette milyen nehéz ez nekem, és igyekezett mindent megtenni azért, hogy jobban érezzem magam. Újból biztosított arról, hogy akármi is történjen ő mellettem áll majd és együtt kitalálunk valami megoldást, aminek segítségével ismét az a lány lehetek, akivel barátságot kötött. Elmondhatatlanul hálás voltam neki mindazért, amit értem tett, a kedves szavaiért, az önzetlen érzéseiért és amiért lehetőséget adott arra, hogy elszakadjak a nyomasztó emlékeimtől.

Miután lenyugodtam és könnyeim nyom nélkül felszáradtak bőrömről, beszélgetésünk vidámabb témákra terelődött. Jól esett újra könnyűnek és csupasznak lenni, mindenféle maszkok nélkül nevetgélni a legjobb barátom társaságában. Ennek jegyében, végre megkérdeztem miféle projecten dolgoznak Villével, kiderült, hogy egy merőben új és szokatlan kiállításra készülnek. Vincent nem régiben lett kész egy sorozattal, aminek pár darabját megmutatta Villének, aki azonnal beleszeretett a képekbe és pár napra rá felvetette, hogy csinálhatnának egy közös show-t, ahol az énekes zenéjével még jobban kiemelik barátom festményeinek értékeit.

-          Nem akarok hangulatromboló lenni, de gondoltam jobb, ha tudod, hogy holnapután koncertre megyünk Villével – jegyezte meg Vincent mellékesen.

-          Menjetek.

-          Te is jössz – nézett rám komolyan.

-          Biztos, hogy nem.

Semmi kedvem nem volt valami füstös pub pincéjében, izzadt emberekkel együtt nyomorogni.

-          Eli, ne vitatkozz már, jót fog tenni, ha végre kimozdulsz egy kicsit. Vedd úgy, mint az első lépést afelé, hogy jobban legyél.

Utáltam, hogy megint igaza volt, de ettől függetlenül nem akartam elmenni.

-          Majd erre még visszatérünk holnap, jó? – hárítottam el a kérdést.

Szerencsére Vinc nem erőltette tovább a koncertet, látta mennyire őrlődök a helyes és a kényelmes válasz között, ezért inkább rám hagyta a dolgot.

// Ismét egy hosszabb rész lett, a következő már 3000 szó alatti lesz, ígérem:) 

Szokás szerint köszönöm a két új feliratkozást és minden ilyesmit, új rész szombaton lesz.

Orion //