// three //

Kínosan felnevettem, valamiért reménykedtem benne, hogy nem fogja felhozni, mit üzentem neki Vincenttel, de valljuk be erre nem sok esélyem volt. Mivel eszem ágában sem volt szóról szóra elismételni azt, amit barátomnak mondtam, úgy gondoltam elég lesz, ha a mondandóm csak egy töredékét osztom meg vele, kihagyva azt a részt ahol a dalainak témáit kritizálom.

-          Ez sem egy nagy történet – kezdtem bele –, csak arról van szó, hogy szerintem igazán ideje lenne már lecserélni a gitárosotokat.

Beszéd közben végig jelek után kutattam az arcán, sértettséget, bántottságot kerestem, de semmi ilyesmit nem találtam. Vonásai nyugodtak maradtak, sőt meg mertem volna rá esküdni, hogy még egy apró mosolyt is látok játszani a szája sarkában. 

-          Rendben, tehát nem tetszik a gitárosunk játéka.

-          Igazándiból csak a szólóival vannak problémáim.

-          A szólóival? – kérdezte kicsit értetlenül.

-          Igen, nekem valahogy túlságosan letisztultak és simák, jobban szeretem a karcosan síró gitár hangját, amitől önkénytelenül is libabőrös leszek. De ez csak az én, teljesen szubjektív véleményem, szóval nem azt mondom, hogy valami béna pancser, aki nem tud játszani, egyszerűen csak nem jön be a stílusa.

Ville aprót bólintott, de nem fáradt válasszal.

Hatalmas teher esett le a szívemről, amiért sikerült nyugodtan, mindenféle menekülés és hiszti nélkül elmondani neki, amit akartam, még ha a vége kissé védekezőre sikeredett is. Furcsálltam a viselkedésemet, tíz perce sem lehetett, hogy kettesben ültünk Villével a nappaliban, mégis kezdtem felengedni. Más helyzetben legalább megpróbáltam volna kibújni a válaszadás elől, de ez akkor valamiért fel sem merült bennem. De nem volt időm tovább gondolkozni ennek a miértjén, mert Ville következő mondata ismét visszarepített abba nem túl távoli pillanatban, amikor először láttam meg őt teljes életnagyságában.

-          Értem, de én nem erre voltam kíváncsi – mondta könnyedén.

Döbbenten meredtem rá, nem értettem, honnan tudta, hogy nem mondtam el neki mindent. Pár pillanatig némán tanulmányoztuk egymást, és csak kicsit késve vettem észre, hogy mennyire belefeledkeztem a tekintetébe. Világoszöld szemeiből áradt valamiféle sötétség, de nem az a fajta, ami a kietlen kis utcákban lapulva, félelmet ébreszt az emberben, sokkal finomabb árnyalatú volt annál, hogy veszéllyel fenyegessen. Akkor jöttem rá, hogy minden bizonnyal ennek a különös kisugárzásának köszönhetően viszonyultam nyitottabban hozzá. És mielőtt ráeszmélhettem volna mit is jelenthet ez, Ville mély hangja ismét megszakította az elkalandozó gondolataimat.

-          Vincent azt mondta, hogy kifejezetten nekem szeretnél valamit mondani.

A leheletnyi nyugalom, ami megszállta lelkemet már rég a múlté volt. Megint futni akartam, minden porcikám távol akart kerülni a velem szemben ülő férfitól, de mint előtte, akkor is mozdulatlan maradtam. Talán ez is Ville személyiségének mellékhatása lehetett. Bekebelezett, magához szorított, majd otthagyott egyedül és én mégsem reszkettem. Ez nagyon is hasonló volt ahhoz, amit Vincent közelében éreztem, mégis annyival másabb volt, mert hiába nem éreztem félelmet, teljesen biztonságban sem voltam.

-          Oh – ennyit tudtam kipréselni magamból és még ezt is soknak találtam.

Miközben én pár kósza hajtincsemet csavargattam az ujjaim köré, Ville érdeklődve figyelte egyre növekvő zavaromat, kétséget sem hagyva afelől, hogy pontosan tudja mit üzentem neki Vincenttel. Hátát a kanapé támlájának döntötte, jobb lábát hanyagul átdobta a másikon és a győztesek magabiztosságával várta mit fogok tenni. Bíztam benne, hogy sikerül elkerülnöm ezt a helyzetet, nem arról volt szó, hogy szégyelltem volna a véleményemet, csak más amikor egy barátomnak mesélem el mennyire nem szeretem a HIM dalok szövegeit, mint annak az embernek aki írta őket. De már nem volt visszaút, Ville tudta mit gondolok róluk így fölösleges lett volna bármiféle kibúvót keresnem. Már nem az volt a kérdés, hogy miként fogom neki elmondani az ő gótikus romantikával átitatott dalairól alkotott nézeteimet, jobban érdekelt miért hitette el velem, hogy megúszom ezt a beszélgetést és miért játszatta velem végig ezt a színdarabba illő jelenetet.

-          Nem értem – mondtam ki a nyilvánvalót. - Ha tudod, hogy kiborítanak a dalszövegeid, akkor miért tettél úgy mintha nem tudnád és... Tényleg nem értem.

Válaszra várva néztem rá, de ő továbbra is néma maradt.

Tudtam, hogy lennie kell valami értelmes magyarázatnak, hisz ez mégsem egy bonyolult matematikai egyenlet volt, aminek nincs megoldó képlete, csak egy merőben szokatlan beszélgetés. De míg ő nem avatott be a fejében rejlő gondolatokba, ötletem sem volt arra nézve, hogy mi legyen a következő lépésem. Nem tudtam eldönteni, mit vár tőlem, mire kéne számítanom, veszekedni akar, vagy esetleg kielemezni a tőlem annyira idegen szövegeit, esetleg ennyibe hagyni a dolgot és mintha semmi nem történt volna tovább lépni?

-          Igazán segíthetnél – szólaltam meg végül.

Meglepően könnyed volt a hangom, alig hallatszott, hogy mennyire zavarodott voltam. Ville nem válaszolt rögtön. Arckifejezése azonban megváltozott, mosolya lassan tovaszállt, tekintete világoszöldből, sötétté váltott, és az én barna szemeimben fúródott.

Egy pillanatig úgy éreztem semmi sem mozdul körülöttünk, olyan volt, mintha valami időburokba kerültünk volna, ami ha csak kis időre is, de esélyt ad, hogy mindketten rendet tegyünk a fejünkben. Szükségem volt egy forgatókönyvre, de ehhez ki kellett lépnem Ville hatásköréből. Muszáj volt gondolkoznom. A mozdulatlan csönd segített, újra hallottam a szavak zümmögését, de mielőtt sorba rakhattam volna őket, a Ville megszólalt.

-          Kíváncsi voltam, ennyi az egész. – Hangja szilárdan csengett és egyáltalán nem hangzott olyan komolynak, mint ahogy azt vártam.

-          Kíváncsi?

Válasza parányit sem segített közelebb kerülni az engem foglalkoztató kérdéshez.

-          Igen, kíváncsi – ismételte.

Arcán újabb változást vettem észre, vonásai ellágyultak, szinte kedvesnek tűnt, ahogy rám nézett. Akkor először éreztem azt, hogy ő sem biztos a dolgában; továbbra is engem figyelt, bal lábával halkan dobolt a szőnyegen és mintha kissé ideges lett volna. A leheletnyi csöndet, ismét Ville törte meg, mikor látta, hogy nem tudok mit felelni szavaira.

-          Amikor Vincent kijött tőled, röhögve mondta el, hogy mit üzentél nekem – mosolyodott el az emlék hatására. - Nem terveztem, hogy felhozom a dolgot, nem is akartam rákérdezni, legalábbis még nem, de miután láttam, hogy milyen heves vagy, ha nem tetszik valami, kíváncsi lettem, vajon velem szemben is ilyen szenvedélyes leszel, amikor elmondod hogy új témát kéne találnom.

Pofátlanul vigyorgott, a pillanatnyi zavarát, már ha az egyáltalán létezett, minden további nélkül hagyta maga mögött. Mikor felfogtam mit is mondott, önkénytelenül is felnevettem. Komikusnak találtam, hogy képes volt addig-addig tekergetni a szálakat, amíg én teljesen bele nem gabalyodtam a gondolataimba. Nem mintha ez számára akkora újdonságot jelentett volna, több éve csavarta már el tinik ezreinek a fejét, mélyen búgó hangjával és a zölden villogó szemeivel. De ebben a szituációban nem a kisugárzásában rejlett a veszély forrása, hanem a szavainak játékában, amik addig édesgettek, míg végül besétáltam a kelepcéjébe. Kifejezetten jó volt ebben a szerepben és ezt különös módon imponálónak találtam, még akkor is, ha minduntalan zavarba jöttem tőle.

-          Mégiscsak tetszik a humorom? – könyökölt rá térdére.

Kérdésére csak mosolyogva megráztam a fejemet.

-          Számíthatok valami hasonlóra, vagy mindent harapófogóval kell kihúznom belőled? – utalt vissza a korábbi kérdésére.

-          Most tényleg azt akarod, hogy elmondjam mi a bajom a dalszövegeiddel? – kérdeztem meglepetten.

Válasz helyett csak bólintott. Egy hosszú pillanatig némán meredtem rá, arca érdeklődő, majdnem hogy lelkesnek tűnt, nyeltem egy nagyot és próbáltam előhalászni minden apró HIM szövegrészletet a fejemből. Rég elmúltak már azok a napok, amikor szívesen hallgattam komor zenéjüket, de így sem esett nehezemre felidézni a mély hangjával énekelt szavakat.

-          Hmm, leginkább az a bajom a dalaitokkal, hogy szinte mindegyik ugyanarra a sémára épül, halál, szerelem, szenvedés, párkapcsolati problémák és ezeknek a keveréke valami gótikus köntösbe bújtatva. Nem tartom őket rossznak, legalábbis nem mindegyiket, de a végtelen nyáltengertől számomra valahogy műnek hatnak – mondtam halkan.

Határozottan ideges voltam, csodálkoztam is, hogy hangom nem remegett meg miközben beszéltem.

Nem voltam benne biztos, hogyan fog reagálni a hallottakra, mert hiába is volt kíváncsi a véleményemre, mégiscsak az ő alkotásairól volt szó, amik minden bizonnyal közel állnak a szívéhez. De Villén nem látszott semmi jele annak, hogy megbántódott volna, vagy rosszul esnének neki a szavaim.

-          Látom, nem kedveled a romantikus dolgokat – nevetett fel halkan.

-          Nem erről van szó - védekeztem rögtön –, csak ez nekem már túl sok. Mondjuk, ha most azt mondanád, hogy legalább egy kis részük drogdal, akkor fele ennyire nem zavarnának a haldokló szerelmespárok.

-          Sajnálom Szívem, de nem szokásom drogokról írni – somolygott kedveskedően.

Halványan rámosolyogtam, kezdtem átvenni az ő könnyed viselkedését és szinte izgatottan vártam, mi lesz a következő lépése és vajon, mit fog mondani.

-          Végeztél is? – kérdezte miután egy percig egyikünk sem szólalt meg

Most rajtam volt a sor, hogy felnevessek.

-          Hát ha akarod még folytathatom – válaszoltam.

És Ville akarta. Így az addiginál, jóval több önbizalommal hangomban fejtetem ki neki részletesen, milyen okok miatt távolodtam el tőle és az együttestől. Idéztem neki a saját műveiből, néha ugyan pontatlanul, de olyankor segítségemre sietett és számba adta a helyes szavakat. Egészen különös élmény volt, kettesben maradni egy emberrel, akivel alig ismertük egymást, és aki ennek ellenére is őszinte érdeklődéssel hallgatott végig. Kínosan merev mozdulataim ellágyultak, beszédem folyamatos volt, mégis hagytam időt Villének, hogy félbeszakíthasson, de ő egyszer sem tette meg. Arca az enyémet pásztázta, vonása sem rebbent, miközben azt ecseteltem mekkora sokk volt számomra mikor először értettem meg dalai szövegét. Tizenöt évesen erősen törtem még az angolt, így csak pár évvel később fedeztem föl, hogy az általam szinte istenített énekes milyen bizarr szerelmi történeteket énekel meg a bársonyos hangjával. Döbbentem hallgattam újra az albumokat és fintorogva értelmeztem a gótikus misztikummal fűszerezett versszakokat, amik teljes mértékben idegenek voltak az akkori dühödt énemtől.

-          Ha jobban belegondolok a Buried Alive By Love refrénje volt az ami elszakított bennem valamit, és rádöbbentem, hogy végérvényesen kinőttem belőled és a zenédből. If i wake before I die, Rescue me with your smile*, mint valami művész horror alapötlete. Tudom, hogy rengetegen oda vannak a túlvilági romantikáért, és ezzel nincs is baj, de addigra én már máshol jártam, más témák érdekeltek.

Meglepő volt számomra milyen mély nyugodtság uralkodott rajtam, pedig általában ha a zenéről volt szó, csak nagy erőfeszítés árán tudtam higgadt maradni, de akkor valamilyen okból kifolyólag nem estem túlzásokba, nem használtam kacifántos körmondatokat, csak egyszerűen szavakba foglaltam a gondolataimat. 

-          Azt hiszem végeztem – tettem még hozzá.

Ville arckifejezése megváltozott, minden komolyságot maga mögött hagyva jelent meg ajkain egy szórakozott mosoly.

-          Szóval kinőttél belőlem? – ragadta meg a mondandóm lényegét. – Mert amikor megláttál, én nem így vettem észre.

Szemei vidáman csillogtak, láthatóan élvezte, hogy megint zavarba hozott. Megdöbbentően jól találta meg a gyenge pontjaimat, már-már normálisan éreztem magam a közelében, szinte el is felejtettem mennyire féltem tőle a beszélgetésünk elején, erre ő visszarántott a start mezőre. Ha nincs az a különös kisugárzása, amit egyre jobban magamba szívtam, minden bizonnyal meg se tudtam volna szólalni. De, mint azt már tapasztaltam, mellette nem úgy működött az agyam, ahogy szokott, sokkalta közvetlenebb voltam vele, mint azokkal a különc alakokkal, akiket Vincent előszeretettel látott vendégül. Meg sem próbáltam palástolni mennyire találó is volt a kérdése, nem rejtettem el előle a mély rózsaszínben pompázó arcomat. Éreztem, hogy szánt szándékkal provokált, mintha minden lépése arra irányult volna, hogy én újra és újra zavarba jöjjek előtte.

-          Nem a humorod rossz, csak élvezed, hogy piszkálhatsz másokat, egyszerűen gonosz vagy – válaszoltam könnyedén.

Fölöslegesnek éreztem belekezdeni, valami hosszú, hebegős magyarázkodásba, amiből a végén úgyis én jöttem volna ki rosszul, hiszen valamennyire igaza volt; tényleg lefagytam tőle, de ez egyáltalán nem azért volt mert még mindig rajongtam érte, inkább csak meglepett az ottléte. Így csak kimondtam az első értelmesnek tűnő gondolatot, ami eszembe jutott.

Ville továbbra is vigyorgott, cseppet sem érdekelte, hogy gonosznak neveztem. Szavaim úgy peregtek le róla, mintha egy idegen nyelven szóltam volna hozzá. Nyomást kellett volna éreznem, valamit, ami kényszeredetté tesz, ami megakadályoz a gondolkozásban, valamit, ami a szokásos menekülésemre ösztönöz, de csak kíváncsiságot éreztem.

-          Tehát még mindig teljesen odáig vagy értem – szólalt meg a győztesek magabiztosságával.

Nem kérdezte, nem vitatta, csak egyszerűen kijelentette, mintha kőbe vésett tény lenne. Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet azon gondolkozva, hogy miért töri magát ennyire néhány pillanatnyi pirulásomért.

-          Csakis – válaszoltam szememet forgatva.

Szavaim védekezésnek hangoztak és részben annak is szántam őket.

Először akkor hallottam a HIM-ről, amikor tizenhárom éves koromban, az egyik osztálytársam kölcsön adta az egyik korai albumukat. Nem mondanám, hogy azonnal megszerettem a dalaikat, de kedveltem őket, később hála az akkor még zenékben utazó MTV-nek és a videó klipeknek, gyorsan váltak az egyik kedvenc zenekarommá. Szerelmes lettem Villébe, imádtam mindent, amit csinált, a szobám tele volt őt ábrázoló poszterekkel és róla szóló újságcikkekkel. Pont olyan voltam, mint bármelyik tinédzserlány, szerencsére a Mrs. Ville Valo leírásához soha nem jutottam el. Már akkor is tisztába voltam azzal, milyen kevés esély van rá, hogy valaha is találkozni fogok vele, persze ez nem befolyásolta rajongásomat. Unalmas óráimban szívesen játszottam el a gondolattal, hogy összefutok vele München zajos utcáin, meghív egy kávéra, beszélgetünk a zenéjéről és utána soha többé nem látjuk egymást újra. Romantikus kapcsolat fel sem merül bennem, hiszen legalább tíz évvel idősebb volt nálam, ami tizennégy évesen egy egész életnek tűnik, így a legoptimistább képzelgéseimben is csak barátok lettük.

De mint a legtöbb plátói szerelem, ez is elmúlt. Jöttek mások, akikért oda és vissza voltam, vagy csak tetszettek, de akkora már túl idős voltam ahhoz, hogy ilyen mód szeressek bele olyan emberekbe, akiket nem is ismerek és valószínűleg soha nem is fogok velük találkozni.

Ville minden bizonnyal még mindig ezt a rajongót kereste bennem, a helyében talán én is ezt tettem volna. Mert attól függetlenül, hogy már rég nem követtem a munkásságát és az életét, a szívem egy eldugott kis szegletét továbbra is vonzotta a melankóliája. De ahogy akkor a finoman kidolgozott arcát néztem, nem egy északi metál együttes frontemberét láttam benne, csak egy magával ragadó személyiséggel rendelkező férfit, aki valamilyen módon sikeresen feltörte a gondosan növesztett burkom felső rétegeit.

-          Nagyon könnyen el tudsz veszni a gondolataidban – mondta Ville.

Amíg nem törte meg a hosszú csöndet, észre se vettem mennyire belemerültem az emlékeimbe.

-          Bocsánat, ez egy rossz szokásom – válaszoltam halovány mosollyal az ajkaimon.

Ville magabiztos vonalai fakulni kezdtek, tekintete lágyan pihent az arcomon, mintha az elmúlt fél órában nem tett volna meg mindent azért, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Nem voltam benne teljes biztos, de úgy gondoltam, hogy többek között pont a pimasz beszólásainak köszönhetően engedtem fel a közelében. Minél jobban zavarba hozott, annál könnyebben tudtam önmagamként viselkedni.

Az újabb rövidke kis szünetet Ville telefonjának a rezgése szakította félbe. 

-          Mondjad – vette fel a telefont. – Nagyjából… Nem, azt még nem, de ha akarod… Persze, megyek.

Érdeklődve néztem a férfit, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy legjobb barátommal beszélt, aki alig tíz méterre volt tőlünk, és elmondása szerint épp valami nagyon fontos dolgot intézett.

-          Vinc volt az, be kell mennem segíteni neki egy kicsit – válaszolt a fel nem tett kérdésemre, miközben lassan felállt a kanapéról.

Hangjában alig hallható bizonytalanság csengett, szinte biztosra vettem, hogy nem mondott igazat.

-          Oké – bólintottam.

Egy elképesztően hosszú másodpercig, mozdulatlanul meredt rám, mintha azt várná, hogy megállítom vagy mondok még valamit, de nekem eszem ágában sem volt marasztalni.

-           És azt üzeni, hogy ne szökj el – tette hozzá, mielőtt végre elindult volna Vincent dolgozószobája felé.

* Ha felébredek, mielőtt meghalok, ments meg a mosolyoddal.

// Sziasztok! Ezen a héten lesz még egy új rész szombaton vagy vasárnap, attól függően mikor vagyok itthon. Frissítettem az 'about' menüpontot, írtam egy keveset arról hogy és miért íródott ez a történet és mennyire (nem) hasonlítok Elise-re. 

És köszönöm a feliratkozást, olvasást, lájkolást meg minden ilyesmit. 

ui.: ha láttok elgépelést vagy ilyeneket, megköszönném ha szólnátok, mert elég durva szövegvakságban szenvedek. 

Orion  //