// two //

A német káromkodás füzéremet, megütközve szakítottam félbe és döbbentem meredtem, a kanapén ülő két meglepett férfire. Alig akartam elhinni, hogy Vinc nem szórakozott velem, és Ville Valo, tini korom legnagyobb szerelme, tényleg a nappaliban volt. A pillanat tört része alatt merevedtem le. Ha nem lettem volna annyira ideges a Brave Ones miatt, minden bizonnyal sokkot is kaptam volna, de így csupán mozogni felejtettem el. Azonnal világossá vált előttem, hogy Vincent miért nem erősködött jobban és miért nem vált teljesen elkeseredetté, hogy nem indultam a rocksztár keresésére, hiszen pontosan tudta, hogy egyszer elő fogok jönni szobám rejtekéből, amikor úgyis szembe fogom magam találni a vendégével. Hosszú óráknak ható másodpercekig maradtam így, és mindenféle rendszer nélküli gondolatok ezrei cikáztak a fejemben.  

-          Ööö… Hello – köszöntem miután visszanyertem az irányítást a testem fölött.

Hangom egyáltalán nem volt magabiztos, még a vak is észrevehette mennyire zavarban vagyok. Igyekeztem kerülni Ville tekintetét, helyette inkább Vinc arcát pásztáztam, remélve hogy segítségemre siet, ami ha nem is pont úgy, ahogy vártam, de megtörtént.

-          Ugyan nem hiszem, hogy szükséges, de bemutatom neked Ville Valot – mosolygott rám Vincent, majd a másik férfi felé fordult. – Ville, ő pedig itt Elise, a szofisztikált lakótársam. 

-          Szia, örülök, hogy végre találkoztunk – mosolygott rám Ville.

Összeráncoltam szemöldökömet, mi az, hogy végre találkoztunk? Nagyon rossz előérzetem volt, egyáltalán nem akartam ott maradni, de azért kipréseltem magamból egy biccentést felé, majd jobb ötlet híján, szinte önkénytelenül mentem oda a szabad fotelhez. A két férfi várakozóan nézett rám, azt tudtam, Vincent számít arra, hogy ki fogok akadni; ismert annyira, hogy tudja miért jöttem ki káromkodva a szobámból, de arról fogalmam sem volt, hogy Ville mire várhat, talán azt hitte sírva fogok a karjaiba borulni. Tizenéves valószínűleg ezt is tettem volna, de azt az időszakot már régen magam mögött hagytam.

Hirtelen azt se tudtam eldönteni mi idegesít jobban; a Brave Ones mérhetetlenül ingerszegény alkotása, vagy a tény, hogy szemben ülök Villével. Határozottan zavart mindkét tény, hiszen régebben tényleg rajongtam ezért az emberért, és ugyan azóta kinőttem belőle, nem csak a rajongásból, hanem a zenéjéből is, mégse tudtam figyelmen kívül hagyni az összes régi emlékemet, amik összekapcsoltak vele. Ráadásul ahogy Vinc bemutatott minket egymásnak, egyértelmű volt, hogy Ville pontosan tudja, hogy régebben milyen érzéseket tápláltam irányába, amitől ha lehet még inkább zavarba jöttem. És az se segített sokat, hogy esélyem sem volt felkészülni rá, ez részben az én hibám volt; komolyan kellett volna vennem a barátom hihetetlennek ható szavait. Sokan, minden követ megmozgatnak azért, hogy ha csak egy fotó erejéig is, de találkozhassanak az idoljukkal, de én egyáltalán nem így gondolkoztam. Rajongásomat magányosan, a képzeletem segítségével éltem meg, nem akartam aláírt pólókat, fáradt mosolyokat és hamis szeretetet kapni, sem zenészektől, sem más hírességektől. Talán pont ezért is volt számomra, még ennyi idő távlatából is olyan kínos, szemtől szemben ülni egy olyan személlyel, akiről éveken keresztül ábrándoztam.

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb meg kell szólalnom, de még nem álltam rá készen, kellett legalább egy fél perc szünet, hogy lenyugodhassak, szükségem volt a vihar előtti csendre. Ekkor engedtem csak meg magamnak, hogy jobban szemügyre vegyem Villét. Nem sokat változott az elmúlt nyolc évben, még mindig ugyanolyan helyes volt, zöld szemei ismerősen csillogtak, sötét haja is ugyanúgy súrolta a vállát, mint ahogy emlékeztem rá, csak a mindig fején lévő sapkáját hiányoltam róla. Láthatóan idősebb lett, vonásai érettebbek lettek és a sötét pólója alól kilógó karjait elnézve korával arányosan, tetoválásainak száma is gyarapodott. Arra a kis időre, amíg szótlanul méregettem, majdnem el is felejtettem mennyire frusztrál a jelenléte. De talán a kíváncsiság, vagy a gyomrom legmélyéről előtörő csalódottság miatt maradtam ülve, mindenesetre valami ott tartott a nappaliban, pedig csak egy hajszál választott el attól, hogy visszamenjek a szobámba.

Bizonytalan voltam a következő lépésemben, láttam, hogy sem Vincent, sem Ville nem fog megszólalni, így rám várt a feladat, hogy megtörjem az egyre kínosabbá váló csendet. Rövid tépelődés után úgy döntöttem félreteszem a vendég okozta szorongásomat és arra az egyetlen dologra összpontosítok, ami megakadályozta a pánik hullámainak előretörését.

-          Vinc, te meghallgattad már az új Brave Ones albumot? – kérdeztem barátomtól

Meglepetten nézett rám, majd egy halovány mosollyal az arcán intett nemet. Láttam, ahogy alig észrevehetően Ville felé pillantott, arcán hasonló csodálkozás suhant át, mint barátomén, valószínűleg arra számítottak, hogy Villével kapcsolatban fogok mondani valamit.  

-          Hát, ha jót akarsz magadnak, akkor nem is fogod – vágtam rá.

Vettem egy nagy levegőt, összeszedtem a kusza gondolataimat és hagytam, hogy hangom vibrálva töltse be a szoba légterét.

-          Ilyen borzalmas lemezt már rég nem hallottam. Mindent elrontottak, és ezt komolyan mondom, a hangszerelés botrányosra sikerült, a legtöbb számban a 2000-es évek elején felbukkanó midi csengőhangokra hajazó gitárok voltak, a dobosuk szerintem a felvételek alatt végig be volt tépve, mert egy dobgép is nagyobb beleéléssel játszott volna, mint ő. Semmi eredeti ötletet nem találtam a számokban. A szövegek egyszerűen kritikán aluliak voltak, kliséket hordoztak klisék hátán, mint a csak akkor tudod meg mennyire értékes valami, ha már elvesztetted és ehhez hasonló életigazságok. De a legrosszabb, hogy a lemez nagy részét, azaz ember írta, aki a New Messiah-t, ami csak úgy lüktet az eredetiségtől és a kreatív ötletektől. Nem tudom mi történt velük, de a zenéjük annyira se volt bonyolult, mint egy két hónapja alakult garázsbanda első saját száma. Az undorító, kommersz pop-rock stílust keresztezték Coelho-val. Nem egy olyan pillanat volt, amikor legszívesebben letéptem volna a fejemről a fejhallgatót, többször kellett… 

-          Relax Eli – szakított félbe barátom -, egyrészt egy szót nem értettem az utolsó mondatodból, mert annyira hadartál másrészt Villének talán még szüksége lehet a fülére.

Észre se vettem mennyire felemeltem a hangomat.

-          Oh, miattam aztán ne zavartasd magad – mondta vidáman Ville.

Óvatosan felé pillantottam, és ahogy találkozott tekintetünk, bátortalanul rámosolyogtam.

-          Bocs, csak tényleg nagyon-nagyon rossz volt - fordultam vissza a barátomhoz.

Vincent megértően biccentett.

-           Mert az egy dolog, hogy egy olyan banda albuma szar, amit nem szeretek, de a Brave az egyik kedvencem az elmúlt öt évből, és utálom, hogy nem tetszik a zenéjük.

Dühöm párologni kezdett, már inkább voltam lehangolt, mint ideges. Nem sűrűn adtam fel ennyire hamar a harcot, de a körülmények közel sem voltak ideálisak. Tényleg nehezen oldódtam fel az emberek közelében. Olyakor is képes voltam minden ok nélkül szorongani, ha ismerősökkel voltam, így már az is hatalmas bátorságra vallott, hogy ennyit beszéltem Ville előtt, és ugyan lett volna még bőven mondanivalóm a csalódást okozó zenekarról, inkább csöndben tépelődtem tovább.

-          Mi van Eli, csak ennyi volt? Semmi kifacsart elemzés és dobálózás, mi van veled, beteg vagy? - csapott le Vinc azonnal a megváltozott hangulatomra.

-          Nem is szoktam dobálózni!

Néha tényleg eldobtam egy-egy párnát, de nem volt megszokott, hogy így viselkedjek. Inkább verbálisan szoktam kiadni magamból a feszültséget, és tényleg csak az extrém helyzetekben vetemedtem arra, hogy tárgyakat vágjak a földhöz.  

-          Ezt mond a bögrémnek, amit múlthéten levertél a dohányzóasztaltól.

-          Ne már, te is tudod, hogy az csak véletlen volt és már vagy ezerszer bocsánatot kértem érte.

-          Véletlen dobtad meg egy párnával? – erősködött tovább.

-          Vinc, mondtam, hogy veszek neked másikat, lépjél már túl rajta – forgattam meg szemeimet.

Barátom egy pillanatig még műsértődöttséggel méregetett, majd tekintete ellágyult és kifejezése együtt érzővé vált.

-          Jó, hagyjuk – adta meg magát. - Sajnálom az albumot Eli, tudom, hogy nagyon vártad már.

-          Hát én is – mosolyodtam el szomorúan.

Vincenten kívül alig akadt valaki, aki megérthette volna, milyen nehezen viselem, ha egy együttes ilyen nagy csalódást okoz az új dalaival. Túlságosan a szívemre vettem ezeket a dolgokat.

Igazából csak ekkor, miután elmúltak heves érzelmeim, jutottam el odáig, hogy elgondolkozzak azon, a megkerülhetetlen tényen, hogy egy szobában vagyok Ville Valoval. Ráadásul a legjobb barátom lakásában, ami jelenleg az én otthonom is volt. Fogalmam sem volt róla, hogyan kerülhetett ide, mert hiába ismert Vinc rengeteg különböző embert, nem volt szokása hírességek között mászkálni. Már amikor előadta ezt a kint van a nappaliban életed egyik nagy szerelme, tudtam, hogy készül valamire, de csak valami olyasmire gondoltam, mint hogy fel akarja venni videóra, ahogy fel alá rohangálva, félőrült módjára keresem Villét, hogy aztán boldog, boldogtalannak megmutathassa, milyen könnyen át tudott ejteni. Őt ismerve még Villének is elküldte volna, ami valljuk be, sokkal kínosabb lett volna, mint az, hogy káromkodva trappoltam ki a szobámból, majd őt meglátva sóbálvánnyá merevedtem.

Az világos volt, hogy Ville ittlétének nem sok köze van hozzám, mert ugyan azt mondta, örül, hogy végre találkoztunk, de ez inkább csak afféle célzás volt a részéről, hogy hallott már rólam. Bizonyára Vincent volt az, akitől tudomást szerzett a létezésemről, de hogy barátom miért és miket mesélhetett neki, arról még elképzeléseim sem voltak. Tudtam, hogy könnyedén a végére járhatnék ennek a rejtélynek, hiszen mindkét érintett fél egy karnyújtásnyira volt tőlem.

-          Vinc, beszélhetnénk? – szólaltam meg halkan.

-          Nem – válaszolta szinte azonnal.

Kicsit megütközve néztem rá, sejtettem ugyan, hogy nem fogja rögtön feloszlatni a Ville ittléte keltette félhomályt, de arra nem számítottam, hogy még esélyt sem fog adni nekem.

-          De… - próbálkoztam újra

-          Sajnálom Eli, de nem lehet, mert most jutott eszembe, hogy dolgom van – mondta sietve.

Ismertem már ezt a hangsúlyát, nem is volt kérdés, hogy nem mond igazat.

-           Addig is Ville szívesen beszélget veled helyettem, ugye?

Ahogy az utolsó szónál ránézett a vendégére vettem csak észre, hogy mennyire gusztustalan mód vidám, kétséget sem hagyva afelől, hogy mi a szándéka. Kettesben akart hagyni Villével, pedig látnia kellett mennyire kínosan érint már csak az is, hogy egy légtérben vagyunk. Kezdtem kétségbe esni.

-          Persze. Amúgy is, ha jól tudom, van valami, amit el szeretnél mondani nekem– hallottam meg Ville mély hangját.

Hirtelen kaptam felé a tekintetem, az arcán ülő mosoly kedvesebbnek tűnt, mint Vincenté, de ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy pontosan tudta mit akar a másik elérni, és annak dacára, hogy láthatóan nem örültem a helyzetnek, nem tett semmit ellene.

-          Örülök, hogy mindketten kíváncsiak vagytok a másikra. Szóval én most elmegyek egy fél órára, mert el kell intéznem egy roppant fontos telefont - állt fel elégedetten a fotelből, és egy szemvillanás alatt el is tűnt a szobájában.

Megint eljutottam arra a pontra, hogy nem tudtam megszólalni. Utáltam az egész szituációt, menekülni akartam, de még ahhoz is túl félénk voltam, hogy megmozduljak. Vannak olyan pillanatok az ember életében, amiket legszívesebben megállítana, hogy legyen elég ideje emlékezetébe vésni minden egyes mozzanatát, amikre évek múltán is vidáman gondolhat majd vissza, hát ez nem egy ilyen pillanat volt. Ha tehettem volna, visszamegyek az időbe és soha nem beszélek Vincentnek a HIM-es időszakomról, ezzel mintegy meggátolva a Villével való találkozásomat, vagy legalábbis annak körülményeit. Izgultam, fogalmam sem volt róla, hogy mit kéne mondanom és hogyan kéne viselkednem a közelében. Már az is feszélyezett, hogy tudott a létezésemről és az csak tovább növelte a rajtam levő nyomást, hogy úgy láttam, titkolt előlem valamit. Szavaiból ítélve Vincent beszámolt neki az üzenetemről, de a tartalmát szerencsére magában tartotta. Teljesen össze voltam zavarodva, nem értettem barátom miért akarta annyira, hogy kettesben maradjunk és milyen hátsó szándékok vezérelték őt és Villét.

Óvatosan a velem szemben ülő férfira emeltem a tekintetemet, abban reménykedve, hogy kérdések nélkül is válaszokhoz juthatok, de arca néma maradt előttem. Engem nézett és szemében ugyanazt a várakozást láttam, mint mikor kijöttem a szobámból és megpillantottam őt. Nem akartam én lenni az, aki megtöri a körülöttünk lévő, egyre hangosabb csendet, örültem volna, ha megszólal, ha mond valamit, de eltökélt kifejezéséből ítélve, erre nem sok esélyem volt. Vettem egy mély levegőt, egy hosszú pillanatra lehunytam a szemeimet és minden bátorságomat összeszedve nyitottam szólásra számat.

-          Ez mégis mi a franc volt? – kérdeztem értetlenül.

-          Nem tudom, mire gondolsz – somolygott.

Összevontam a szemöldökömet, kizártnak tartottam, hogy nem érti a kérdésemet, ezért nem is válaszoltam a megjegyzésére.

-          Mi csak meg akartunk lepni, az már igazán nem a mi hibánk, hogy ilyen könnyen zavarba jössz tőlem – nevetett fel halkan Ville.

Elképesztett a magabiztossága, ami teljes ellentéte volt a bennem lappangó érzéseknek.  

-          Neked alapból ilyen béna a humorod, vagy csak Vincent volt rád rossz hatással?

-          Eddig még nem volt rá panasz – válaszolt színlelt komolysággal.

-          Most már van – motyogtam halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallja.

-          Azért annyira nem volt szörnyű, hogy megsértődj rajta.

-          Nem sértődtem meg, csak szimplán nem találom viccesnek – mondtam.

Inkább éreztem magamat megalázva, mint sem megbántva. Rossz érzés volt tudni azt, hogy a velem szemben ülő férfi nem csak hogy látja, mennyire zavarba vagyok miatta, de még mulattatja is a félszeg viselkedésem.

-          Pedig szórakoztató volt nézni, ahogy őrlődsz magadba, kíváncsi lennék, mi játszódott le a fejedben – vigyorgott.

-          Én meg arra lennék kíváncsi, hogy mégis miért vagy itt és mi az, hogy örülsz annak, hogy végre találkoztunk

Hangom a kelleténél akaratosabban csengett, reméltem ez elég lesz arra, hogy válaszoljon, mert nem állt szándékomban megosztani vele egyetlen olyan gondolatomat sem ami akkor átfutott az agyamon.

-          Mi másra – dőlt hátra a kanapén, majd folytatta – Vincent az egyik kiállításán ismertem meg, még pár évvel ezelőtt, beszélgettünk valamennyit a festményeiről, majd elhívott a megnyitó utáni buliba, azóta jóba vagyunk. Most pedig azért vagyok itt, mert együtt fogunk dolgozni, nem túl érdekfeszítő történet – fejezte be egy vállrándítással, nem is törődve kérdésem második felével.

Kezdett világossá válni előttem Vinc szokatlan titkolózása a munkájával kapcsolatban, azért mondta, hogy tetszeni fog, mert akkor már tudta, hogy mennyire bele voltam habarodva Villébe tizenévesen. Kicsit furcsálltam, hogy Vincent soha nem mesélt nekem Villéről, de nem voltam túlzottan meglepve, barátom tényleg hatalmas ismeretségi körrel rendelkezett, akárhova mentem vele, mindig találkoztunk valakivel, akinek tudta a nevét. Igazából magamtól is gondolhattam volna rá, hogy Vincent képei felkeltették a zenész érdeklődését, hiszen kettejük művészi látásmódja nagyon is hasonló volt. Vincent képei általában komoran ábrázolják a világunkat, leghíresebb képsorozata a beteljesületlen álmokkal foglalkozik és ő is előszeretettel jeleníti meg a szerelmet halál formájában, akárcsak Ville. Érdekes, hogy míg barátom képeit szerettem, és minden nehézség nélkül tudtam azonosulni velük és az általuk közvetített érzésekkel, addig Ville dalait túlzónak, szinte műnek találtam. Nem is értettem, hogy mit szerettem bennük nyolc évvel ezelőtt, talán pont az a különös borzongás tetszett, amitől huszonévesen a hideg is kirázott. Visszagondolva már arra sem emlékeztem pontosan, miért lettem szerelmes Villébe, mert az tény, hogy tökéletesen beleillett az akkori kicsit depresszív korszakomba, fekete ruháival, sötét szövegeivel és drámai, mély hangjával pont az ideálom volt. Persze nem voltam igazán szerelmes, mégis, valahogy jobban éreztem magam, ha láttam róla egy képét, vagy hallottam, ahogy énekel. De ezeken kívül, lennie kellett még valaminek, mert az elmúlt időszakom sem volt épp vidámnak nevezhető, sokkal feketébb sötétségben éltem, mint tizenhat évesen, mégse vágytam a zenéjére.  Próbáltam visszaemlékezni a cikkekre, amiket róla olvastam, de semmi nem jutott eszembe, mintha minden információ amit megtudtam, kitörlődött volna az emlékezetemből, még azt se tudtam volna megmondani, hogy pontosan hány éves, nemhogy megtalálni az okokat amiért bálványoztam őt.

-          Gondolhattam volna, mindketten előszeretettel fuldokoltok a melankóliában – szólaltam meg rövid hallgatás után.

-          Jó meglátás – biccentett fejével. - Most, hogy ezt így megbeszéltük, igazán elmondhatnád mit üzentél Vincenttel.  

// És itt a második fejezet is. Köszönöm a további biztatásokat, minden apróságnak nagyon örülök és remélem a történet folytatása is elnyeri a tetszéseket. Kicsit variáltam a részeken, ezért úgy döntöttem, hogy ezentúl egyik héten két, a másik héten pedig egy új részt fogok kirakni. 
Orion //