A szerelem
nekem sem kegyelmezett, elkapott, betuszkolt a pihe-puha rózsaszín felhőjébe és
úgy éreztem, soha nem is fog elengedni. A baj csak az volt, hogy míg a szívem
egy része ebben a gondtalan, romantikától csöpögős álomvilágban élt, addig a
nagyobb felének meg kellett küzdenie a fájdalmas valóság minden apró nyűgjével.
Eleinte, őszintén hittem benne, hogy a szakdolgozatom és a németországi
kiruccanásom eltereli majd annyira a figyelmemet a lelkemet mardosó hiányérzetről,
hogy képes leszek normális emberként létezni. De Ville nélkül csak egy élőszövettel
borított robotként üzemeltem; beszéltem, ettem, feküdtem az ágyamban,
elvégeztem mindent, amiért haza utaztam, de közben egyáltalán nem voltam
boldog. Úgy éreztem, megfojt az otthoni levegő. Sokkal nehezebb volt hazatérni
a szülői házba, mint ahogy azt korábban gondoltam, a mélyre elmetett emlékeim a
legváratlanabb időpontokban törtek elő és legszívesebben, egy percet sem
maradtam volna a túlontúl jól ismert lakásban. Ugyan valahol jó volt egy kevés
időt anyámékkal tölteni, hiszen nyár eleje óta nem láttam őket, de még azt sem
tudtam értékelni, hogy anyu egyszer sem kérdezte meg mikor költözöm vissza
Münchenbe és hogy megkímélt a szokásos kioktatásaitól is, amik miatt annyit
veszekedtünk a múltban egymással. Utazásom egyetlen igazán pozitív része az
volt, hogy végre elfogadták a szakdolgozatomat és már csak a védése miatt
kellett izgulnom, de ez sem töltött el örömmel.
Olyan
volt, mintha mindenből csak a rosszat érzékeltem volna, a kedves, örömteli
részekről pedig egyszerűen nem vettem tudomást. Nem tudom miért lepett meg ez,
hiszen több mint egy évig éltem így az életemet. Egy szürke ködfelhőn keresztül
figyeltem a világot, ami a színeket olyan élettelenné tette, hogy semmi
különbséget sem fedeztem fel a kék és a piros között. Akkor tudatosult csak
bennem igazán, hogy milyen sokat javult az állapotom mióta Vincenthez
költöztem. Alig két hónap alatt hozzászoktam, hogy figyelnek rám, hogy a művi
gonddal felépített maszkomat fölösleges viselem magamon. Talán ezért is hatott
rám ilyen negatívan az anyám és a bátyám társasága, mert ők pont úgy kezeltek
mielőtt Londonba mentem volna; anyu igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben
lenne velem, Thomas pedig szokásához híven távolságtartó volt velem szemben. És
ez a kicsit nyomasztó közeg, azonnal előhozta belőlem a színészt. A lagymatag
mosoly, ami az ajkamon játszott miközben el-elvékonyodó hangon beszámoltam
nekik az angliai élményeimről, egy csöppet sem volt őszinte. Csupán a szobámban
tudtam felengedni valamennyire, de a régről ismerős szürke fátyol szinte
fojtogatva tapadt azt arcomra. És, hogy ne zuhanjak meg teljesen, igyekeztem az
elmém zugaiból elővarázsolni barátom festményeinek színeit, az erkélyről
figyelt esőfelhők sötétségét és Ville szemének világoszöldjét. Abban
reménykedtem, hogy majd ezek a ragyogó emlékképek elűzik a homályt, amibe olyan
sokáig éltem, de csak villanásokra tudtam tisztán felidézni őket és amint újra
eltűntek, hiányuk fájóbb volt, mint addig bármikor.
Mikor
csütörtökön Londonba értem, egy jó színben lévő élőhalott voltam. Minden
energiámat leszívta az, hogy úgy kellett tennem, mint aki csodálatosan érzi
magát. Teljesen kimerültem és mivel az otthon töltött éjszakáimon leginkább
csak szenvedve forgolódtam az ágyamban, visszaérve barátom lakására, sikerült
több mint tizennégy órát aludnom egyhuzamban
-
Okés
vagy Eli? – kérdezte aggódva Vincent másnap.
-
Most,
hogy itt vagyok, már igen – vallottam be őszintén.
Az
utóbbi hetekben nagyon elhanyagoltam Vincentet, amiért bűntudatom is volt,
hiszen mégis csak ő volt az egyetlen ember, akire számíthattam a hátam mögött
lévő időszakban. Minden döntésemben támogatott, ott volt mellettem, miután
véget vetettem az egészségtelen kapcsolatomnak Lukassal, órákig hallgatta,
ahogy sírtam a telefonban, és amikor látta, hogy nem bírok tovább otthon
maradni, minden teketória nélkül hívott el Londonba. Akkor sem hagyott magamra,
amikor már az agyára ment a hallgatásom és a kedvtelenségem, kitartott és
mindent megtett azért, hogy jobban legyek. Persze tudtam, hogy Vinc megérti,
sőt örül neki, hogy kevesebb időm jutott rá. Boldog volt, hogy Villében
rátaláltam arra az emberre, akiben minden további nélkül meg tudok bízni és
végre nem csak az oldalvonal mellől figyelem az élettől lüktető világot, hanem
kezdek részt is vállalni a halálig tartó játszmában.
Az
ingatag kedélyállapotomnak kifejezetten jót tett, hogy visszatértem a hetek
alatt kialakult rutinomhoz. Addig észre se vettem, hogy mennyire hiányoztak a
Vincenttel közös reggelizéseink és a késő estébe nyúló beszélgetéseink. A
gondok a köztes időben jelentkeztek; napközben nem tudtam mit kezdeni magammal,
folyton egy bizonyos finn énekesen járt az agyam, és senki nem volt velem, aki
elterelhette volna róla a gondolataimat. Az a pár ember, akivel tartottam a
kapcsolatot csak percekre tudták lefoglalni az agyamat, így régi szokásomhoz
híven a zenébe menekültem. Már-már betegesen függtem a zenétől, és többször is
hálát adtam az égben lakozó lényeknek, hogy alkohol vagy drogok nélkül is képes
voltam elérni azt a könnyed, tompa állapotot, ahol a gondjaim tovaszálltak,
kellemes ürességet hagyva maguk után. Rongyosra hallgattam a kedvenc
albumaimat, egy nap alatt faltam fel, tízévnyi életműveket, és több kedvenc
együttesem lett, mint azelőtt bármikor.
Az
egyik Pierce The Veil lemez hallgatása közben jutott eszembe Ville javaslata,
miszerint le kéne fordítanom a régebben írt műveimet angolra. Akkor elég merész
ötletnek tűnt, mert hiába is beszéltem folyékonyan angolul, az irodalom mégis
csak olyan nyelvezetet követel meg, ami teljesen más a mindennapi, általam is
használt beszédétől. És tartottam tőle, hogy nem fogok tudni úgy játszani a
szavakkal, hogy azok hibátlanul visszaadják a német nyelven írt történeteim
hangulatait. De mivel borzalmasan sok szabadidőm volt, egyszerűen muszáj volt
csinálnom valami produktív dolgot, amitől nem Ville jut eszembe minden egyes
ébren töltött másodpercemben. Plusz úgy éreztem itt lenne az ideje, hogy a
napló és pár soros valamik írása után feljebb lépjek egy szinttel, mert hiába
is vettem újra tollat a kezembe, a napjaim leírása közel sem hozta azt a
katarzis szerű élményt, amit egy novella befejezése után szoktam érezni. Persze belekezdhettem volna valami teljesen
új dologba is, de nem igazán volt ötletem, és az a pár történet töredék, amik
megbújtak a gondolataimban nem mozgattak meg eléggé ahhoz, hogy komolyabban
foglalkozni kezdjek velük. Így maradtam a fordításnál.
Sokáig
morfondíroztam azon, melyik kéziratom lenne a legmegfelelőbb a célra, először
csak novellákban gondolkodtam, de vagy túl rossznak ítéltem őket vagy csak nem
volt kedvem hozzájuk, így nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a
figyelmem a hosszabb írásaimra terelődjön. Ha már másban nem is, az írásban
általában kitartó voltam, így több befejezett regényem is volt a fiókom alján
amik közül választhattam. A legtöbbel azonban ugyanaz volt a problémám, mint a
novelláimmal; sablonosak és unalmasak voltak. Aztán mikor már majdnem
elvetettem az egész fordításos ötletemet, rábukkantam arra a régi történetemre,
amit még az egyetem első éve alatt fejeztem be, mielőtt összejöttem volna
Lukassal. Nem is értettem, hogyan feledkezhettem meg róla, hiszen nem csak,
hogy ez állt a legközelebb a szívemhez, de ezen az írásomon dolgoztam a legtöbbet
is. Legalább hat füzetet írtam tele vázlatokkal, leírásokkal és a párbeszédek
különböző változataival. Néha egész fejezeteket körmöltem le egy ültő
helyemben, csak hogy aztán össze-vissza firkálva javítsam ki a zavaró mondat
szerkezeteket, addig-addig tökéletesítve a sorokat, míg alig tudtam
kibogarászni mi az, amit áthúztam és mi az, amit szeretnék megtartani.
Izgatottan
olvastam újra az In To Your Skint, ami távolról sem volt tökéletes, hemzsegett
a logikai hibáktól és tele volt nehézkesen illeszkedő mondatokkal, mégis úgy
éreztem megéri belevágni, legrosszabb esetben nem lesz belőle semmi, de
legalább addig is csinálok valamit.
Kétnapi
fárasztó munka és töménytelen mennyiségű koffein elfogyasztása után, sikerült
úgy átírnom, kijavítanom a regényemet, hogy olvasás közben élveztem újraélni az
általam kreált történetet unalomig ismert részleteit. Mikor készen lettem az
eredeti, német verzióval, gondoltam rá, hogy szólok Villének milyen nagy fába
is vágtam bele a fejszémet, de végül a titkolódzás mellett döntöttem. Leginkább
azért, mert féltem, hogy nem fog sikerülni, hogy még az első fejezetet sem
fogom tudni befejezni és nem akartam hamis reményt ébreszteni Villében, hiszen
pontosan tudtam, mennyire szeretne többet olvasni tőlem. Minden negatív gondolatomtól
függetlenül, lelkesen kezdtem neki a fordításnak. Eleinte minden mondatomban
kételkedtem, görcsösen ügyeltem rá, hogy ne olyan legyen az írásom, mint egy
gyakorlatlan tizenkét évesé. Szerencsére Vinc, mint általában, ekkor is
mellettem állt. Kicsit ugyan meglepődött, amikor teljesen kétségbeesve mutattam
meg neki az első pár elkészült oldalt, de készségesen segített minden egyes
alkalommal, amikor bizonytalan voltam a fordításomban és abba is beleegyezett,
hogy nem árulja el Villének min dolgozunk. Hosszú órákat töltöttünk el a
nappali padlóján ülve, papírhalommal körbe véve, végig beszélve az egész
történetet. Meglepően jól haladtam az írással. A napjaim monotonak voltak, írás
közben eszméletlen mennyiségű kávét ittam és egyre többet jártam ki dohányozni
az erkélyre, leginkább olyankor, ha belefáradtam a gépelésbe és így nem volt
semmi, ami elterelte volna a figyelmemet Ville hiányáról.
Villével
rengeteget beszéltünk, ha volt egy kis szabadideje azonnal írt vagy telefonált,
ezek a néha igencsak rövid beszélgetések voltak az álmosító délutánjaim
fénypontjai, amikből elegendő energiát tudtam meríteni ahhoz, hogy ne zuhanjak
magamba. Amikor már két hete is volt annak, hogy hazajöttem Finnországból,
kezdtem egyre rosszabbul viselni Ville hiányát, borzalmasan zavart, hogy
akárhányszor szóba került, hogy találkozhatnánk, egyszerűen nem találtunk
megfelelő időpontot. Ville különböző európai városokban volt egy kisebb turné
keretein belül, és még ha épp otthon is töltött pár napot, akkor se igazán ért
volna rá velem foglalkozni. Ugyan odautazhattam volna hozzá, akár csak egy
napra is, de ezt aligha engedhettem meg magamnak. Sokat repültem az elmúlt
hetekben, és még volt előttem egy út Münchenbe, a pénzem pedig fogytán volt,
arról pedig hallani sem akartam, hogy barátom fizesse ki megint a
repülőjegyemet. Kicsit tartottam tőle, hogy ismét fel fogja hozni a korábbi
vitánkat, hogy amikor sokadszorra mondom el neki, mennyire hiányzik, egyszerűen
ki fog fakadni, hogy de ő szólt előre, ne siránkozzak már annyit. Szerencsére a
félelmem alaptalan volt; esze ágában sem volt ezt a szememre vetni, sőt néha
már úgy éreztem, hogy bűntudata van, amiért a turnézni ment. Holott többször is
elmondtam neki, hogy ez így van rendjén, azt csinálja, amit mindig is csinálni
akart. Felmegy a színpadra, kezébe veszi a mikrofonját és kitárja lelkének egy
darabját, hogy több ezer ember olvashassa ki belőle, milyen érzésekkel küzd az
álmatlan éjszakáin.
Amikor
belevágtunk ebbe a kapcsolatba, mindketten tisztában voltunk vele, hogy Ville
nem egy irodai alkalmazott, akinek délután négykor lejár a munkaideje és utána
azt csinál, amihez csak kedve szottyan. Ahogy azt is tudtunk, hogy így a nyár
közepén, amikor tombol a fesztivál szezon és lassacskán elkezdenek dolgozni az
új albumon, csak kevés alkalommal tudunk majd találkozni. Persze, ettől még
nehéz volt nélküle, de úgy éreztem, hogy ő megéri ezt a szenvedést, még akkor
is, ha egy hónapig kell várnom arra, hogy újra láthassam.
Magamat
is lenyűgöztem azzal, hogy röpke három hét alatt készen lettem a regényem
fordításával. Nem voltam maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, de Vinc
váltig állította, hogy nagyon jó lett és csak egy szerkesztő szakértő szemeire
van szüksége és már mehet is a nyomdába. Tízen sok éve, amióta elkezdtem
papírra vetni az elmémet/fantázia világomat, rettegtem attól, hogy valakinek
meg kell mutatnom az írásaimat, betegesen féltem a negatív kritikáktól, és
annyira lebecsültem saját magamat, hogy a dicsérő szavakat is kétkedve,
gyanakvással fogadtam. Nem csoda tehát, ha elképzelni se tudtam, hogy valaha is
elküldöm egy kiadónak a kéziratomat. Már az is hatalmas előrelépésnek
számított, hogy Vincentet ilyen mélyen belevontam a fordítási folyamatba arról
nem is beszélve, hogy minden félelmem ellenére alig vártam, hogy megmutathassam
Villének a regényemet.
De
néha az emberek csinálnak olyan dolgokat, amiket előtte lehetetlennek
tartottak, felmásznak a Mount Everest csúcsára, űrállomást építenek vagy csak
megszólítják azt a lányt, akiről hónapok óta ábrándoztak. Valami ilyesmi
történt velem is. Egy kellemes, bortól mámoros filmnézés után Vincent
felvetette, hogy el kéne küldenem valahova az irományomat, mert szerinte igenis
van rá esély, hogy felfigyeljenek a történetemre. Eleinte hangosan ellenkeztem,
de barátom elővette a legmeggyőzőbb énét, és addig mondta a magáét, míg végül
rábólintottam a javaslatára. Összeszedtem minden bátorságomat, félreállítottam
a komplexusaimat és egy rövid e-mail kíséretében elküldtem az In to your Skin
kész változatát egy kisebb, de jó nevű angol kiadónak, akik foglalkoznak a
közönség számára ismeretlen, elsőkönyves szerzőkkel is.
Ville
továbbra sem tudott semmit az egész fordítási folyamatról, így természetesen
erről sem számoltam be neki. Nem tudtam pontosan megmondani miért hallgattam el
előle mindezt, nagyrészt talán azért, mert meglepetést akartam neki okozni, de
féltem, hogy azzal, hogy a kiadóval kapcsolatos dologba se avattam be,
túlléptem egy határt. Mindenesetre ragaszkodtam hozzá, hogy nem mondok neki
semmit, amíg nem kapok valami visszajelzést az írásomról.
Augusztus
közepén járt az idő, már egy egész hónap telt el a finnországi utazásom óta és
piszkosul lehangolt voltam. Szinte megállás nélkül az elküldött kéziraton
kattogott az agyam, és amikor épp nem idegesen figyeltem az újonnan érkező
e-mailjeimet, akkor azon aggódtam mikor lesz végre pár szabadnapja Villének.
Egyre nehezebben viseltem el a hiányát, főleg az olyan napokon szenvedtem meg a
magányt, amikor Ville idejéből csak néhány rövidke üzenetre futotta és nem volt
alkalmam hallani megnyugtató szavait. Neki sem volt könnyű, minden
beszélgetésünk alkalmával egyre erősebb bűntudatot érzett az elnyúló turné
miatt, pedig igyekeztem levenni a válláról ezt a terhet, de mondhattam akármit
is, az nem változtatott azon a tényen, hogy mindketten borzalmasan hiányoltuk a
másikat. Ha nem lett volna velem Vincent, minden bizonnyal visszaestem volna
abba a sötét verembe, ahonnan alig két hónapja kezdtem kimászni.
Aztán,
amikor már kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is újralátom kedvenc finn
énekesemet, egy perc alatt változott meg minden körülöttem. Egy nagyon hosszú
nap után, bágyadtan olvasgattam az ágyamban, amikor megcsörrent a mellettem
lévő telefonom.
-
Szívem,
nem érdekel, mit csinálsz, vagy hogy milyen programjaid vannak, holnapra vettem
neked jegyet Helsinkibe, és ha nem jössz, érted megyek és én magam rángatlak
ide – mondta Ville mindenféle köszönés nélkül.
-
Mi,
hogyan, komolyan?
-
Van
egy egész hetem.
-
Úristen,
ez a legszebb dolog, amit valaha mondtál nekem – kiabáltam boldogan.
-
Nekem
is hiányzol – nevetett fel.
A
sok könnyel átitatott éjszaka után, végre boldogan, őszintén mosolyogva
hajtottam álomra a fejemet, abban a biztos tudatban, hogy másnap újra Ville
mellett leszek.
// Sziasztok Kedveseim!
Hát ez majdnem egy Ville nélküli rész lett, de aztán még kaptatok belőle egy kicsit. A következőkben gyorsabban fognak történni az események, nem lesz annyi időhúzás mint az elején volt, de nem kell aggódni még van tizenkét fejezet a végéig!
Köszönöm hogy vagytok és nagyon szeretlek titeket!
Rion //
Köszi, élvezetes volt. Szívesen venném ha gyorsabban jönnének a fejezetek... :)
VálaszTörlésÖrülök hogy tetszett^^ Gondoltam rá hogy nem hetente hanem öt naponta rakom ki a részeket mert igy soha nem fogok a végére érni, szóval valamikor a hétvégén lesz új fejezet :)
Törlés