// fifteen //

Fáradtan és nyűgösen ébredtem fel a telefonom idegtépő sípolására. Zsibbadt testemet csak hosszas szenvedés árán tudtam mozgásra bírni, halkan morogva próbáltam kiszabadítani magam, a lábam köré tekeredett takaróm fogságából. Soha nem kedveltem különösebben a reggeleket, de alig négy óra alvás után, az ablakon át beszűrődő napsugarak még lehangolóbbnak tűntek, mint egyébként. Rossz ötlet volt hajnali egykor belekezdeni egy új lemezbe. Pedig először csak egy darab klipet akartam megnézni, amit ugyan láttam már régebben és egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, de mivel szeretek több esélyt is adni a zenéknek, gyanútlanul rákattintottam. Eszembe se jutott, hogy egy pár perces videó, több órányi zenehallgatáshoz fog vezetni.

Miután lomhán lezuhanyoztam, és felöltöztem, a reggeli kómám társaságában elindultam a konyha irányába. Villét nem láttam sehol, de nem is nagyon gondolkoztam rajta, hogy merre lehet, egyedül az érdekelt, hogy minél előbb koffein kerüljön a szervezetembe. Miután kiöntöttem a kancsóban lévő, már kihűlt kávét, főztem egy friss adagot, majd a gőzölgő bögrémmel a kezemben visszaindultam a szobámba. A lépcsőn felérve halk gitárjáték ütötte meg a fülemet, a lágy dallamot követve, még egy emelettel feljebb mentem és egy meglepően tágas szobába találtam magam.

Ville egy szebb időket is megélt kanapéágyon ült gitárral a kezében.

-          Jó reggelt Csipkerózsika – mosolygott rám melegen, ahogy észrevett.

-          Azt, nem zavarlak? – kérdeztem a még kissé rekedtes hangomon. 

-          Dehogy.

Lábaimat törökülésbe húzva ültem le mellé és érdeklődve néztem körbe a helyiségen. A falak sötétkékre, majdnem hogy feketére voltak festve, a sarokban egy zongora volt, tetején szétszórt kottákkal és egyéb telefirkált lapokkal. A kanapéval szemben hasonlóan alacsony polcos szekrények voltak, mint a nappaliba, teli lemezekkel, jegyzetfüzetekkel és könyvekkel. Az egész szobának volt valami különleges aurája, úgy éreztem, ha elég erősen koncentrálok megláthatom azoknak a dallamoknak a visszhangját, amiket Ville a kanapén ülve írt. Kicsit olyan volt, mint Vincent stúdiója, csak festékek és vásznak helyett, hangszerekkel és dalszöveg foszlányokkal.

-          Szívem… – szakított ki Ville mély hangja a gondolataimból.

-          Hm? – fordultam felé.

-          Kérdeztem valamit.

-          Bocs, kicsit elkalandoztam, még nem vagyok teljesen ébren.

-          Vettem észre – mosolyodott el. – Azt kérdeztem, hogy tudsz-e játszani? – emelte meg kicsit az ölében pihenő akusztikus gitárt.

-          Nem igazán – húztam el a számat.

-          Ez most azt jelenti, hogy tényleg nem tudsz, vagy csak félsz, hogy ha igent mondasz, akkor játszanod kell?

Nagyokat pislogva néztem rá. Még mindig szokatlan volt számomra, hogy milyen könnyedén igazodik el rajtam, hogy pontosan tudja, magamtól eszembe se jutna előtte gitározni, még akkor se ha nagyon jó lennék benne, ami sajnálatos módon nem volt igaz.

-          A kettőt egyszerre?

Értetlenkedve nézett rám és én kicsit feszengve számoltam be neki a kárász életű zenész karrieremről. Még tizenévesen álmodoztam róla, hogy én leszek a generációm Kurt Cobain-je, de a lelkesedésem csak addig tartott, míg rá nem döbbentem, hogy szemernyi tehetségem sincs a gitározáshoz.

Ville persze felajánlotta, hogy megtanít egy-két dologra, hátha kedvet kapok megint a zenéléshez. Egyetlen porcikám sem akart előtte bénázni, de szemeibe nézve láttam mennyire örülne neki, ha igent mondanék kérésére, így kicsit vonakodva ugyan, de beleegyeztem a rögtönzött gitárórába. Hogy könnyebben tudjon segíteni, beült mögém, hosszú lábaival körülölelte az enyéimet és felsőtestével hozzám simulva, az ölembe tette a hangszert. Miután többször is megmutatta az akkordokat, kezével gyengéden mozgatta az ujjaimat a megfelelő húrokra. Arra számítottam, hogy ugyanúgy fog csipkelődni, mint általában szokott, hogy majd kinevet, ha elrontok valamit, de ennél nagyobbat nehezen tévedhettem volna. Végtelen türelmemmel magyarázta el újra és újra, hogy mit kéne csinálnom, hogy rosszul tartom a csuklómat és rossz bundon fogok le valamit. Igyekeztem minden egyes tanácsát, utasítását pontosan követni, de nehezen tudtam úgy összpontosítani, hogy folyamatosan hozzám ért valahol és miközben halkan beszélt, meleg lehelete finoman csiklandozta a nyakamat. Valami érezhetően megváltozott tegnap óta, mert amióta megérkeztünk Helsinkibe, már számtalan alkalommal voltam ilyen közel hozzá, de akkor a zeneszobában ülve valahogy minden érintése sokkal erősebben hatott rám, mint addig bármikor.

Rengeteg hamis hang és esetlen próbálkozás után végül sikerült két akkordot tisztán lefognom egymás után, aminek annyira megörültem, mintha egy egész estét koncertet játszottam volna végig hibátlanul. 

Igazából élveztem, ahogy Ville próbált átadni nekem valamit magából, de akármennyire is jólesett a figyelme és minden apró érintése, az ujjaim teljesen kikészültek a szokatlan megerőltetéstől, és túl fáradt is voltam ahhoz, hogy tovább tudjak koncentrálni. Szerencsére, amikor megkértem, hogy hagyjuk abba, Ville nem erőltette tovább a gitározást. Kihúzta az ölemből a hangszert és óvatosan maga mellé fektette az ágyra, majd hátra csúszott és hátát a falnak támasztotta. Én is hátrébb toltam magam és félig felé fordulva, vállamat a sötét falnak döntöttem

Ville elgondolkozva tanulmányozott, mintha valami titkot keresne rajtam.

-          Hogy lehet, hogy nem játszol semmilyen hangszeren? – kérdezte.

-          Soha nem volt hozzá elég türelmem – rántottam meg a vállamat.

-          Furcsa, hogy szinte megállás nélkül a zenéről beszélsz, több zenét ismersz, mint a legtöbb ismerősöm, és még sincsen türelmed megtalálni a saját hangodat.

Szavaira szomorkásan elmosolyodtam, én is sokat morfondíroztam már ezen.

-          Azt hiszem nekem nem a zene a hangszóróm a világ felé, de még ha az is lenne, akkor se tudnám azt csinálni, amit te.

-          Mire gondolsz?

-          Csinálni egy bandát, együtt dolgozni másokkal, kiállni egy színpadra, ezek mind nagyon távol állnak tőlem.   

Vártam a szokásos szöveget, hogy ez marhaság és csak gyakorlás, megszokás kérdése az egész. Hogy csak adnom kéne magamnak egy esélyt, mert nincs annál jobb érzés, mint száz meg száz ember előtt játszani a dalaidat, de Ville csak megértően mosolygott rám. És engem ismét elképesztett, hogy mennyire hamar kiismerte a személyiségemet. Elég volt számára három hét arra, hogy megértse, a nyilvános szereplés nem az én asztalom és még ha egyedülálló tehetségem is lenne a zenéléshez sem tudnám soha igazán élvezni a színpadon töltött perceket.

Úgy gondolom, vannak emberek, mint én, akiknek nem az a céljuk, nem arra születtek, hogy hangokkal és dallamokkal tegyék színesebbé a világot, mi csak élvezni szeretnénk, amit az olyan személyiségek, mint Ville csinálnak nap mint nap.

-          Kérdezhetek valamit? – néztem rá.

-          Persze Szívem.

-          Milyen érzés dalt írni? Honnan tudod, hogy mikor milyen hang vagy dallam jön, hogy áll össze egy egésszé?

Rengetegszer próbáltam már elképzelni hogyan születik meg egy dal, egyszer még rá is vettem magam, hogy írjak egyet, de a sorok, amiket papírra vetettem dallam nélkül maradtak.

-          Nehéz elmagyarázni… Piszmogok a zongorán vagy a gitáron és egyszer csak a véletlenszerű hangok egy dallammá válnak, ami elindít bennem valamit, és jobb esetben ez a valami beleragad a fejembe, hogy aztán addig dúdoljam újra és újra a dallamot, amíg valahogy köré nem építek egy egész dalt.

-          Úgy hangzik, mint az írás, csak te szavak helyett hangjegyeket használsz.

-          Szoktál írni? – kérdezte meglepve.

Lassan bólintottam.

-          És ezt eddig miért nem említetted?

-          Nem tudom, igazából azt hittem tudsz róla. – Meglepett, hogy Vinc nem mesélt neki erről, hiszen olyan sok mindenbe beavatta velem kapcsoltban.

Kérés nélkül meséltem el neki, hogy olyan kilenc évesen kezdtem el írni, először csak naplót vezettem, és borzalmasan butácska meséket találtam ki, majd tizenhárom évesen megírtam az első versemet, amit jó pár másik követett még. Később szívesebben írtam novellákat és regényeket, amiknek a nagy részét soha nem fejeztem be. Furcsa volt erről beszélni, magamtól nagyon ritkán hozom szóba, hogy mennyire szeretek kitalálni karaktereket és történeteket. Na nem mintha az elmúlt időszakban olyan sokat gondoltam volna az írásra. Néha ugyan eszembe jutott milyen jó érzés volt egy-egy elkészült művemet visszaolvasni, de még nem éreztem magam készen rá, hogy újra tollat ragadjak és valahol féltem is, hogy már nem menne olyan könnyen az írás, mint mielőtt Lukas belecsöppent volna az életembe.

-          És van olyan, amit elolvashatnék?

-          Van pár rövid novellám, amit angolul írtam, de nem sikerültek túl jól – mondtam bizonytalanul.  

Leginkább azért nem reklámoztam, hogy a fejemben lévő zavaros katyvaszt papírra vetem, mert a legtöbb túl személyes volt vagy csak nem elég jó ahhoz, hogy bárkinek is odaadjam. De Ville már rég nem volt bárki. A köztünk lévő erős, mégis végtelenül törékeny kapocs leginkább azért jöhetett létre, mert megnyíltam előtte, értelemszerű lett volna, ha bepillantást engedek neki a képzeletem végtelen világába.

-          Ha nem akarod, nem muszáj megmutatnod őket.

 Hangja jóval óvatosabb volt a szokásosnál, érezhette, hogy milyen ingoványos talajra tévedett.

-          Azt hiszem szeretném, ha elolvasnád őket – mondtam meglepve mindkettőnket. – De lehet, csak azért vagyok ilyen bátor, mert nincsenek nálam – mosolyodtam el.

Ville csendesen méregetett egy darabig, majd váratlanul témát váltott.

-          Érdekel egy dal, amin mostanában dolgoztam?

-          Még jó, majd nem figyelek a szövegre – nyújtottam ki rá a nyelvemet, mint egy öt éves.

Mire ő felhúzta a szemöldökét és alig észrevehetően megrázta a fejét, de nem mondott semmit, csak a mellette fekvő gitárért nyúl. Arcomról azonnal eltűnt a vidám kifejezés és éreztem, hogy elsápadok.

-          Mi a baj Szívem, úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul? – kérdezte aggódva.

-          Ugye nem úgy gondoltad, hogy most így lejátszod ugye?  - hebegtem zavartan, nem is foglalkozva a halmozott szóismétléssel.

-          De – nézett rám értetlenkedve, majd ajkán megjelent egy veszélyes félmosoly. – Csak nem félsz, hogy megint elvarázsollak, mint a megnyitón?

Tekintetét kerülve, idegesen csavargattam az ujjaim köré egy kósza hajtincsemet.

-          Nem igazán tudom kezelni az ilyen – haraptam el a mondatomat, egyszerűen nem tudtam értelmesen megfogalmazni a gondolataimat. – Szóval nehezen kezelem, ha valaki előttem, nekem zenél vagy énekel, fogalmam sincs, hogy kell reagálnom rá és ettől az egész olyan kínos lesz.

Ville megütközve nézett rám.

-          Ugye tudod, hogy hülyeségeket beszélsz?

-          Lehet – sütöttem le a szemem.

Tényleg utáltam, ha nekem énekelnek, még gimnazista koromban volt egy nagyon kedves barátom, aki úgy gondolta, hogy az lenne a legjobb születésnapi ajándék a számomra, ha eljátszaná nekem a Nothing Else Matters-t. Tévedett, borzalmas volt. Nem csak azért, mert végig az eredetihez hasonlítottam, amihez képest persze elképesztően rossz volt, hanem mert teljesen lefagytam és azt kívántam bárcsak elnyelne a föld.

-          Nézd Szívem, csak csinálj úgy mintha a gépeden hallgatnál valamit, semmivel nem másabb, és nyugodtan fintoroghatsz ha nem tetszik, de biztosíthatlak róla, hogy élvezni fogod – nyugtatott meg a saját magabiztosságával.

Annak ellenére is rettentően kíváncsi voltam mi az, amit meg szeretne nekem mutatni, hogy egy teljesen ismeretlen terepre kellett érte merészkednem.

-          De ha közben meghalok, a te lelkeden fog száradni az életem.

-          Majd írok rólad egy dalt.

Ville gyorsan elhelyezkedett a gitárral az ölében és ujjaival lágyan pengetni kezdte a húrokat, könnyed dallal töltve meg a füsttől nehéz levegőt. Amikor zenélt, arca és egész testtartása megváltozott. Ezt már a kiállításon is észrevettem, de ilyen közelről teljességgel letaglózott a látványa. Az őt körülölelő fekete felhők arrébb úsztak, utat engedve a tejútnyi csillag fényének, amik addig megbújtak a sötétségben. Nem éreztem a várt gyomorgörcsöt, és idegességet. Minden érzékszervemmel az előttem ülő férfira koncentráltam. Majd elkezdett énekelni; hangja halk, de erős volt, és már ez is elég lett volna ahhoz, hogy libabőrös legyen a kezem, de szövegtől, ami elhagyta ajkát, megfordult velem a világ. Döbbentem ismertem rá az aktuális kedvenc számomra, amiről órákat áradoztam neki telefonon, és ami közvetetten felelős volt az új, HIM-es tetoválásomért. Kitágult pupillákkal figyeltem az arcát, és az azon átsuhanó mosolyt, amikor mély hangjával a refrént énekelte.

I'm scared to get close and I hate being alone.

I long for that feeling to not feel at all.

The higher I get, the lower I'll sink.

I can't drown my demons, they know how to swim.

Fejemet a falnak döntöttem és továbbra is Villét nézve, elmerülve a különös hangulatban, amit az ő ujjai és hangja idézett elő, és csöndesen élveztem az egyik legkedvesebb dalom akusztikus változatát. Szinte csalódott lettem, amikor Ville az utolsó akkordok lejátszása után félrerakta a gitárt.

-          Látod Szívem, nem haltál meg – suttogta csendesen.

Életemben nem éreztem egyszerre annyi dolgot, mint akkor. Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek a boldogságtól, vonjam kérdőre, hogy mégis miért tanult meg a kedvemért egy olyan dalt, amit nem is szeret különösebben, vagy csak sírva boruljak a mellkasára. Legszívesebben mindet megtettem volna, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Hiába mondta el Ville, hogy fontos vagyok neki és vannak mélyebb érzései irántam, féltem, hogy ezeket a hetek csak álmodom, és egyszer csak fel fogok ébredni és ugyanaz a szomorú, összetört Eli leszek, aki nem mer bízni senkiben. De ahogy akkor énekelt nekem, ahogy rám nézett, felülírta az összes apró félelmemet is.

Addig észre se vettem, hogy sírok, míg Ville arcomhoz nyúlva, le nem törölt egy kósza könnycseppet. Fogalmam sem volt mi történik velem, csak azt tudtam, minden gondolatom Ville körül forog és, hogy valami olyasmit érzek, ami az év elején még elképzelhetetlen lett volna számomra.

-          Mi a francot csinálsz velem? – kérdeztem halkan.

Szavaimra elmosolyodott. De válasz helyett csak odahajolt hozzám, és végre valahára megcsókolt. Keserédes ajkával, gyengéden ízlelte meg az enyémet, mindketten óvatosak, tapogatódzóak voltunk. Rengetegszer elképzeltem már, milyen lehet vele csókolózni, de a valóság sokkalta jobb volt bárminél amit valaha is álmodtam. Pillangók ugyan nem repkedtek körülöttünk, de úgy éreztem a testemben lévő összes idegvégződés egyszerre aktiválódott, hatalmas endorfin mennyiséget szabadítva fel az agyamban.

-          Ugye tudod, hogy ez gusztustalanul nyálas volt? – mosolyogtam rá.

-          Szokj hozzá Szívem, én már csak ilyen reménytelenül romantikus vagyok.

És mielőtt bármit is mondhattam volna, a csípőmnél fogva közelebb húzott magához és ajkaink újra találkoztak.  Pár, pillanatnak ható perc után, boldogságtól fénylő szemekkel váltunk el egymástól.

-          Gyönyörű vagy – simította meg arcomat Ville, majd egy apró puszit lehelt számra.

Kipirulva rámosolyogtam és a vállára hajtottam a fejemet. Igyekeztem lelassítani a száguldó szívverésemet, bár a szabálytalan pulzusom ellenére is teljes nyugalmat éreztem. Amikor megcsókolt egy képzeletbeli szigetre kerültem, ahol semmi rossz nem történhet velem, mert ő mellettem van és az összes belső démonom, amik miatt kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, egy szemvillanás tűntek el a lelkem mélyéről. Egy nagyot sóhajtva bújtam hozzá még közelebb, hagytam, hogy elvesszek a cigarettától keserű édeskés illatában.  Legszívesebben megkéretem volna, hogy énekeljen fülembe egy csendes altatót, míg el nem merülök az álmok színes tengerében.

-          Nem aludtad ki magad Szívem? – kérdezte halkan, vállamat simogatva.

-          Nem igazán, elkezdtem hallgatni egy bandát, akiket régebben már leírtam, mert nagyon nem az én stílusom, amit csinálnak, de tegnap este valamiért nagyon rájuk függtem. Végigmentem az összes albumukon és azt hiszem egy kicsit bele zúgtam az énekesükbe – válaszoltam csukott szemmel

Hangom halk és akadozó volt, nem sok kellett hozzá, hogy elaludjak, de a csöndes álmomat megzavarta Ville hangos nevetése. Meglepve emeltem fel a fejemet, nem értettem mi olyat mondtam, amit ennyire viccesnek talált, majd a játékosan mosolygó szemébe nézve azonnal rájöttem.

-          Istenem – nyögtem fel.

Arcomat a még mindig rázkódó mellkasába temettem.

-          Úgy látszik ez nálad ilyen visszatérő probléma – súgta a fülemhez hajolva.

-          Lehet – motyogtam zavartan.

-          Mesélj még erről az együttesről és az énekesről, akibe belezúgtál – kezdte el piszkálni a hajam végét, néha-néha véletlenül hozzáérve az arcomhoz.

Félve néztem fel rá, hangja kíváncsian csengett, de hangsúlyából kihallatszott szavainak kettős értelme. Azt akarta, hogy róla beszéljek, szerencsémre az ízlésem nem változott sokat az évek alatt és a frontember, akin megakadt a szemem, éppenséggel nagyon is hasonlított Villére. Lányos zavaromat legyőzve, erőt vettem magamon, hogy megnyerjek egy aprócska csatát a hetek óta zajló háborúnkban.

-          Hm, az énekesünk nagyon magas és vékony, az egész teste tele van tetoválásokkal. A hangja elképesztően mély, amit ellensúlyoz a gyönyörű arca és a már-már lehetetlenül kék szemei.

-          Nem tévesztettél el valamit? – emelte fel szemöldökét Ville.

-          Nem – vigyorogtam rá.

Meglepetten nézett rám, arca egy pillanatra elkomolyodott, majd közelebb hajolt hozzám.

-          Te most gúnyolódsz velem? – kérdezte lenyűgözve.

-          Lehet.

Szemei elsötétültek, tekintete az ajkamra vándorolt és végül, nagyon lassan megcsókolt, majd pár másodperc után megszakította csókunkat és lomhán hátradőlt. Elmerülve meredtünk egymásra, egyikünk se szólalt meg, a körénk telepedett kellemes csöndet csak lélegzetünk monoton hangja zavarta meg. Ville gondolataiban elveszve tanulmányozott engem, majd tekintete hirtelen gondterheltté vált, álmodozó arcvonásai alig észrevehetően megkeményedtek, de mire rákérdezhettem volna, hogy mi bántja, már mosolyogva emlékeztetett rá, hogy aznap én felelek az ebédért.

Főzés közben részletesebben beszéltem neki az este meghallgatott albumokról, míg ő a konyhapulton ült és figyelte minden mozdulatomat. Ugyan előzékenyen felajánlotta segítségét, de láttam rajta, hogy gőze sincs arról, mit is kéne csinálnia, így inkább egyedül vágtam fel a zöldségeket. A békés ebédet követően, Villének eszébe jutott, hogy reggel megbeszéltek egy utolsó próbát a hétvégi show előtt, és egy óra múlva el kell mennie. Megkérdezte, hogy van-e kedvem vele tartani, amire máskor talán igent mondtam volna, de egy kicsit tartottam a többiektől, és őszintén, jól esett volna egy kis egyedüllét, még is csak rengeteg dolog történt velem, amióta megérkeztem Finnországba. Szerencsére Ville nem sértődött meg azon, hogy visszautasítottam a meghívását, talán még egy kicsit örült is neki, hogy nem megyek vele.

Szokatlan volt egyedül lenni a házában, hiába voltam már itt két napja, még bőven idegennek éreztem magam a sötét, mégis barátságos szobákban. A nappali kemény parkettáján feküdtem, és becsukott szemmel élveztem a hangszórókból áradó játékosan csábító dallamokat. A The 1975 nem olyan rég megjelent első albumát hallgattam, és a megnyugtató dalok, csodákat műveltek a feszült és csapongó gondolataimmal. Valószínűleg jót tett volna, ha felhívom Vincentet és elmondom neki milyen új irányt vett a kapcsolatunk Villével, de egyelőre szerettem volna magamnak megtartani annak a varázslatos délelőttnek minden pillanatát. Még mindig beleszédültem a gondolatba, hogy csókolóztunk, buta mosollyal az arcomon idéztem fel újra és újra puha ajkainak dohányfüstös ízét és a világosan ragyogó tekintetét. Egy újabb lépést tettünk előre, de még mindig nem láttam hova fog vezetni az a keskeny ösvény, amin elindultunk. És ez megrémisztett. Mert akármennyire is boldog voltam, a kétségeim nem hagytak nyugodni; folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mi van ha Ville meggondolja magát, ha túl fiatalnak tart, ha belefárad a depressziómba, vagy ha csak rájön, hogy igazából nincs is rám szüksége. A saját válaszaim már kezdtek körvonalat ölteni, de Ville álláspontja nélkül nem sokra mentem velük. Tudtam, hogy előbb utóbb beszélnünk kell rólunk, de egyáltalán nem vágytam rá, még akkor sem, ha utána tisztán láthatom az előre vezető utat. Mindig is valahogy élet idegennek éreztem a kapcsolat állapotáról folytatott beszélgetéseket, az első barátomtól még jól esett amikor megkérdezte, hogy járnék-e vele, de akkor még alig múltam tizenhárom éves és halvány fogalmam sem volt a szerelemről. A későbbiekben pedig szorongva vártam, hogy úgymond hivatalossá váljanak a kapcsolataim. Persze tisztában voltam vele, hogy egy bizonyos ponton, igen is szükséges leülni és átbeszélni merre is tart a kapcsolat két ember között, de az első pár csodálatos héten, amikor még minden új és rózsaszín, egyszerűen szentségtörésnek tűnt jelzőket aggatni az érzelmekre.

Miután már másodszor hallgattam végig az albumot, és majdnem megfulladtam a saját gondolataimtól, felkászálódtam a padlóról, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat és úgy döntöttem birtokba veszem a hatalmas kádat. Ville egyik tömött polcáról levadászott Asimov kötetével a kezemben élveztem ki a forró, kellemesen bódító fürdés minden előnyét. Az olvasás teljesen lekötötte a gondolataimat, amik végre nem csak a zöld szemű finn énekes körül forogtak.

Tisztán és frissen, mentem vissza a nappaliba és a kemény parketta helyett a jóval kényelmesebb kanapén feküdtem el, tovább folytatva az Alapítvány világában tett utazásomat. Ville valamikor nyolc óra után ért haza, fáradtnak tűnt, de már nem láttam rajta azt a különös, gondterhelt kifejezést, amit úgy próbált elrejteni előlem.

-          Jól elvoltál nélkülem? – huppant le mellém mosolyogva.

-          Zenét hallgattam, olvastam meg ilyenek és egyáltalán nem hiányoztál – rántottam meg a vállamat játékosan.

-          Borzalmasan hazudsz, ugye tudod? – nyúlt arcomhoz.

Egy pillanatig egyikünk se mozdult, majd szinte egyszerre hajoltunk a másikhoz. Ajkaink éhesen tapadtak össze, kedvesen követelődző nyelvén még éreztem a cigaretta kesernyés ízét, ami valahogy tökéletesen passzolt hozzánk. Kissé kifulladva váltunk el egymástól és a vágytól elsötétült tekintettel néztük a másikat.

-          Tudom, hogy lenni mit megbeszélnünk, de nem szeretném, ha bármi is elrontaná ezt a napot – mondta halkan Ville.

-          Én se – bújtam hozzá szorosan.

Szokásomtól eltérően, Villére hagytam a zeneválasztást, aki miután többször is megkérdezte, hogy nincs-e lázam, berakott egy láthatólag rongyosra hallgatott Type O Negative lemezt. Összebújva, ártatlan csókokat lopva egymástól beszélgettünk. Ville kérdésem után elmondta, hogy a két nap múlva lévő fellépés egyáltalán nem olyan lesz, mint a londoni megnyitó volt. Sokkal nagyobb hangsúly lesz a zenén, mint Vincent festményein, de ugyanazok a fény és hanghatások lesznek.

Hosszú órákig ültünk így, közben megettünk az ebéről maradt ragut, Ville kedvenc zenéit hallgattuk és egyik témáról a másikra ugrálva beszélgettünk. Egy buborékot növesztettünk magunk köré, abban a biztos tudatban, hogy nem sokára mi leszünk azok, akik egy üres pukkanással pattintjuk el az illékony védelmet.

Már későre járt, a kevés alvás és az eseménydús nap megtette hatását, és valami finn együttes lassan úszó zenéjére elbóbiskoltam.

-          Szívem, megint rajtam alszol – cirógatta meg a hajamat Ville.

-          Mert kényelmes vagy – motyogtam félálomban.

Mire ő halkan felkuncogott alattam.

-          Gyere, felviszlek – nyúlt be a combjaim alá.

-          Nmh, nem kell, tudok járni – keltem fel azonnal a kanapéról.

A puha ágyam gondolatától hajtva, kómásan másztam meg a végtelennek tűnő lépcsőfokokat, de a szobám elé érve, semmi kedvem nem volt elválni Villétől, érezni akartam a meleget árasztó testét, az étcsokoládés illatát.

-          Aludhatok veled? – kérdeztem csöndesen.

-          Persze Szívem, gyere – mosolygott le rám gyöngéden.

Félig öntudatlanul feküdtem le a hatalmas ágyába, szótlanul hagytam, hogy Ville óvatosan betakarjon.

-          Mindjárt jövök – puszilta meg a homlokomat.

-          Jó – súgtam szinte hallhatatlanul.

Még éreztem, hogy pár perc múlva besüppedt mellettem a matrac és hogy Ville magához húzott, majd mély pihentető álomba merültem.

// Sziasztok Kedveseim!

Nagyon belejöttem a javításba és bőven van kész rész ezért jóval korábban hozom a KEDVENC fejezetemet. Végre csókolóztak!!! El se hiszitek hány verziója volt, az első csókjuknak, ez kb. a hatodik változat volt és igazán meg vagyok vele elégedve, remélem nektek is tetszett :)

A következő fejezet szerdán jön, 

Köszönöm hogy olvastok, nagyon sokat jelentetek nekem, még ha nem is ismerlek titeket! 

Rion //