Mire
a reptérre értünk, már szinte elviselhetetlenül görcsölt a gyomrom. Előző este
csupán Vincentre és az ő kedvesen piszkálódó megjegyzésire koncentráltam,
teljesen megfeledkezve arról az aprócska tényről, hogy a koncerten nem csak
vele, hanem Ville barátaival is találkozni fogok, akikről jóformán semmit sem
tudtam. Ugyan az együttes tagjairól mesélt történeteket és barátairól is
elejtett egy-egy jelentéktelen információt, de fogalmam sem volt, ők mennyit
tudnak rólam. Ezért jogosan féltem attól, hogy gyanakodva fognak méregetni és
kínos keresztkérdésekkel fognak bombázni, amíg rá nem jönnek, hogy nem azért
vagyok Villével, mert az ő hátán szeretnék betörni a zeneiparba. Mielőtt
elindultunk volna, félszegen meg is említettem Villének a dolgot, aki mintha
számított volna erre a beszélgetésre.
-
Megint
fölöslegesen aggódsz Szívem, biztos lehetsz benne, hogy senki sem fog bántani.
-
És
ha...
-
Nincsen
semmi ha – szakított félbe egy lágy csókkal.
Nehezen,
de sikerült magamban tartani a kétségeimet és nem erőltettem tovább a témát,
mert minden rettegésem ellenére is, bízni akartam Ville szavaiban.
Vincent,
ahogy meglátott minket, azonnal levágta, hogy milyen változás is állt be a
kettőnk kapcsolatában, azóta, hogy Finnországba érkeztünk. Magához képest
nagyon visszafogott volt, a várt csípős mondatait megtartotta magának, de azért
kaptunk egy viszonylag hosszú beszédet arról, hogy milyen jól keresne, ha
nyitna egy társkereső irodát. Ebben azért erősen kételkedtem, mert hiába is
gondolta, hogy jól ki fogok jönni Villével, azt ő sem tudhatta előre, mekkora
hatással is leszünk egymásra. Persze ezt nem mondtam el neki, hagytam, hogy
szabadon úszkáljon a sikerében, amiért megjósolta, hogy Ville le fog venni a
lábamról.
A
taxiban ülve, vidám hangulatban beszélgettünk Vinc eseménydús útjáról és az
esti koncertről. Barátomnak sikerült egy nagyon hangos család mögé ülnie,
akiknek a röfögő nevetésétől még a fülhallgatójából üvöltő zene sem tudta
megszabadítani őt. És mint kiderült ennél lehetett volna rosszabb is, ha a
kétéves kis Emma is velük tudott volna jönni, de sajnos a kislány megbetegedett
ezért a nagyszülőknél maradt, amíg a család többi része Finnországba
látogatott.
Az
együttes tagjai a vártnál, jóval kedvesebben fogadtak és egyáltalán nem tűntek
meglepettnek, amikor Ville a barátnőjeként mutatott be. Magamhoz hűen teljesen
zavarban voltam és csak szégyenlősen mosolyogtam, amíg mindenki bemutatkozott
nekem, de mindent megtettem azért, hogy ne tűnjek túl merevnek és passzívnak.
Valószínűleg Ville szólhatott nekik arról, milyen esetlen vagyok, ha új
emberekkel találkozom, mert egyikük sem erőltette rám a társaságát, amiért
kimondhatatlanul hálás voltam nekik. Egy sietős és finn szavaktól hangos
kávézás után a fiúk felmentek a színpadra,
míg
Vinc pár technikus sráccal beszélte meg a képek vetítésének pontos részleteit.
Ville felajánlotta, hogy ha nincs kedvem egyedül ácsorogni a színpad szélénél,
nyugodtan hátramehetek az öltözőkhöz és majd utánam jön, ha készen vannak
mindennel. Egy gyors csók után ott is hagytam őket és bementem egy nagyobb,
kényelmesen berendezett szobába. Leültem az egyik kékes csíkokkal tarkított,
puha kanapéra, elindítottam egy Red Hot Chili Peppers lemezt és némahálát adtam
magamnak, a jó szokásomért, hogy mindig könyvvel a táskámban mászkálok, még
akkor is, ha csak pár óra megyek el otthonról, hiszen bármikor szükségem lehet
rá, hogy elüssek pár unalmas percet. Gyermeteg örömmel merültem el sokadjára is
a Harry Potter utolsó kötetének történéseibe, ugyanazzal az izgalommal falva a
sorokat, mint amikor első alkalommal olvastam őket. Emlékszem mennyire vártam,
hogy a futár megérkezzen a könyvvel; minden apró neszre azt hittem, hogy a
csöngettek és percenként néztem ki az ablakon, hátha meglátom a panel előtt
parkoló fekete furgont. Majd amikor végre a kezem között tartottam a barna
dobozt, alig mertem feltépni a ragasztást, mert valahol úgy éreztem, hogy amint
neki kezdek A Halál Ereklyéinek nem csak a Harry kalandjainak, de az én
gyermekkoromnak is vége szakad.
Úgy
egy órája lehettem a mugliktól messzi világban, amikor egy nagyon magas, hosszú
szőke hajú férfi lépett be a szobába. Kicsit félve húztam a nyakamba a
fejhallgatómat, nem tudva mire is számítsak.
-
Gondolom
te vagy a híres Elise – mosolygott rám barátságosan. Akcentusa erősebb volt,
mint Villéjé, de egyáltalán nem volt zavaró.
Aprót
bólintottam.
-
Kalevi
vagyok, Ville egyik barátja.
Zavartan
néztem fel szikár alakjára, attól tartva, hogy a korábban elmaradt
keresztkérdések most fognak előjönni.
-
Nem
akarlak zavarni meg semmi – ült le mellém – csak el akartam mondani, hogy Ville
időtlen idők óta nem beszélt senkiről annyit, mint rólad. Végre boldognak
tűnik, szóval vigyázz rá és próbáld meg nem összetörni a szívét.
-
Igyekszem
– mosolyogtam rá bátortalanul.
Mint
kiderült Kalevi egyáltalán nem akart vizsgáztatni, inkább csak kíváncsi volt,
ki az a lány, aki új életet lehelt barátja szívébe. Közvetlen és barátságos
volt, hasonló Mason-höz, egy olyan személyiség, akivel még nekem sem okozott
különösebb nehézséget egyszerű, hétköznapi témákról beszélgetni.
Először
a közelgő fellépés került szóba, ami már inkább volt valami kísérleti rock
koncert show, mint sem egy művészeti kiállítás, majd innen rövid váltással a
zenére terelődött téma. Sokat gondolkoztam már azon, hogy vajon tudat alatt én
irányítom-e úgy a beszélgetéseket, hogy mindig bandáknál és lemezeknél kötünk
ki, vagy csak egyszerűen kifogom az olyan embereket, akiket ugyanazok a dolgok
érdekelnek, mint engem. Hamar rájöttünk, hogy ízlésünk szinte egyetlen pontos
sem egyezik a másikéval, ő totál bénának tartotta a Nirvana-t én pedig azonnal
leszóltam az általa istenként tisztelt U2-t. Egyetlen olyan együttest sem találtunk,
amit mindketten egyformán szerettünk volna, ami számomra a legjobb volt, az
neki csak jelentéktelen, de még értékelhető kategóriába tartozott, és vica
versa. Viszont meglepően sok olyan banda volt, amit mindketten utáltunk vagy
csak rettentően túlértékeltnek tartottunk őket, így nem meglepő módon, inkább
ezen a vonalon haladtunk tovább. Épp
szenvedélyesen szidtuk az egyik Nickelback albumot, amikor Ville megjelent az
ajtóban. Láthatólag meglepődött, hogy nem egyedül voltam a szobában,
szemöldökét ráncolva nézett ránk, majd finnül mondott valamit Kalevinek, aki
halkan felnevetett, majd kezét felemelve védekezően válaszolt Ville szavaira.
-
Örülök,
hogy megismertelek – állt fel mellőlem a szőke férfi. – Keress majd meg, ha
végeztetek.
-
Én
is és oké – mosolyogtam rá.
Kalevi
még mondott valamit a másik férfinak, majd kiment a szobából, kettesbe hagyva
minket Villével.
-
Remélem
nem tömte tele a fejed hülyeségekkel – ült le a kanapéra barátom.
-
Nem,
csak dumáltunk.
Ville
fürkészve nézte az arcomat, ellenőrizve, hogy vajon tényleg nem hallottam róla
semmilyen megalázó történetet, majd gyengéden megcsókolt.
-
Azért
jöttem, mert lassan kezdünk – ölelte át a derekamat.
Részletesen
elmeséltette velem miről is beszéltünk pontosan Kalevivel és mit gondolok róla
és az együttes többi tagjáról. Biztosítottam róla, hogy mindenki nagyon
kedvesnek tűnik, és amikor szabadkozni kezdtem amiatt, hogy mennyire csöndes és
távolságtartó voltam velük, rögtön félbeszakított. Megnyugtatott, hogy semmi
baj, tudja milyen nehezen kezelem az új embereket és senki nem várta el tőlem,
hogy hangosan viccelődjek és körülugráljam a barátait. Még váltottunk pár szót,
majd fél hét után nem sokkal Ville szólt, hogy mennie kell átöltözni. Egy
rövid, de annál szenvedélyesebb csók után, sok sikert kívántam neki és
mindketten otthagytunk a barátságos szobát, ő a többiekhez sietett, míg én a
nézőtér felé vettem az irányt. Kicsit meglepett milyen sok ember gyűlt össze
azóta, hogy hátramentem az öltözőkhöz. Szerencsére még így is könnyedén
megtaláltam Kalevit aki gyorsan bemutatott az ismerőseinek, akik amint
megtudták, hogy Villéhez tartozom, kíváncsian, szinte csodálkozva kezdtek el
méregetni. Láthatólag szívesen tettek volna fel kérdéseket nekem, de mielőtt
bármelyikük is megszólalhatott volna, az addig fehéren izzó lámpák fénye
halványodni kezdett.
A
teremben kellemes félhomály honolt. Vinc festményei, hatalmas molinók
formájában lógtak le a plafonról, körbe véve a rideg falakat. A forgatókönyv
igencsak hasonló volt a londoni megnyitójához, Ville bársonyos hangja kezdte a
műsort, majd az együttes tagjai felmentek a díszes színpadra és a közönség
lelkes kiáltozása közepette, nehéz mégis lágyan sikamlós dallamokkal töltötték
meg a légteret. A villódzó fények és a tömegre kivetített bizarr képek
hajszálpontosan visszaadták azt a különleges hangulatot, amit oly féltve
őriztem az emlékezetemben. Saját világomban elmerülve bámultam a több méter
magas képeket és hitetlenkedve fedeztem fel, hogy a szövegek mennyire is
illeszkednek a sorozat cselekményéhez. A koncert vége felé a dalok a
szokásosnál is komorabban szóltak, amik furcsa mód, reménytelen hitet
ébresztettek bennem a festményeken szenvedő, haldokló figurák boldogsága iránt.
Az utolsó számnál, amikor Ville hangosan belesikított a mikrofonjába, a molinók
tetejéről hatalmas mennyiségű sűrű, vörös folyadék kezdett szivárogni, végigcsorogva
a műanyag felületen egészen le a padlóig. Egyidejűleg volt hátborzongató és
gyönyörű, ahogy a zenében és a képeken megjelenített kínzó szerelem, csak a
túlvilág, pusztító segítségével tudott beteljesülni. Mikor az utolsó gitárhang
is elhalt, egy elnyúló pillanatra teljes csönd honolt a termen, majd miután
ismét felkapcsolódtak a fehér fényt árasztó reflektorok, a közönség, felocsúdva
a hallottak és látottak letaglózó kettőséből, ujjongva és tapsolva ünnepelte a
fáradt, de boldog művészeket. A színpadon mindenki mozgolódni kezdett,
félrerakták a hangszereket, gyorsan, nagy kortyokban nyelték a műanyag
flakonokból a vizet és mire Ville ismét a mikrofonállvány mögé lépett, már
Vincent is vele volt, aki legalább olyan izgatottnak tűnt, mint a körülötte
lézengő zenészek. Most Ville volt az aki először szólt a közönséghez, elmesélte
miként is hozták össze ezt a közös projecktet, szólt pár szót a londoni megnyitóról
is majd vigyorogva átadta helyét Vincentnek. Amint barátom a kezébe vette a
mikrofont újabb tapsvihar rázta meg a termet és csak lassan hallgattak el az
éljenző hangok. Vinc szinte ragyogott a büszkeségtől, ahogy arról beszélt, nem
sokára a Londonban lévő képei, élőben is megtekinthetők lesznek az egyik itteni
galériában, majd megköszönte az együttesnek és Villének a lehetőséget, hogy
megcsinálhatták azt a showt amire még egyszer, utoljára felmorajlott a tömeg.
Az
oszladozó emberek, fülledt gyűrűjének ölelésében, Kalevi kézen ragadott és az
öltözők felé kezdett húzni, én pedig a kifelé igyekvőket kerülgetve mentem
utána. Hátra érve, az egyik nyitott ajtó előtt, kis híján beleütköztem a
szobából kilépő, izzadt Villébe, és mielőtt bármit is mondhattam volna neki,
magához szorított és arcomhoz lehajolva, szenvedélyesen megcsókolt. Légies
könnyedséggel vesztünk el egymás ajkaiban, boszorkányos volt, ahogy egy
pillanat alatt megszűnt körülöttünk a világ létezni. Egészen addig észre sem
vettem a többieket, amíg egy hosszú perc múlva el nem váltunk egymástól, és el
nem szakítottam tekintetemet a vágytól fénylő szemétől.
-
Mindjárt
jövök – adtam egy apró puszit kipirult arcára.
Odamentem
Vinchez, boldogan átöleltem derekát, és őszinte lelkesedéssel dicsértem meg
amiért ismét képes volt összehozni egy ennyire csodálatos show-t, majd fejemmel
az ajtó felé intve, megkérdeztem elrabolhatom-e egy kis időre.
-
Persze,
menjünk – indult el.
A
folyosó végén lévő, apró, mégis jól felszerelt konyhába mentünk. Én felültem a
pultra, barátom pedig a velem szemben levő asztalnak támaszkodott.
-
Na
mesélj, milyen Mr. Melankóliával? – kérdezte Vinc.
-
Meglepően
jó – nevettem fel vidáman.
Röviden
beavattam őt azokba a számomra olyan kedves részletekbe, amiket addig nem
mertem vele megosztani. Boldogan meséltem a Bring Me The Horizon dalról, amit
Ville éneket nekem, a novelláimról, amiket imádott és a még mindig kicsit
zavaros veszekedésünkbe is beavattam. Vincent mosolyogva hallgatta az
áradozásomat, és ugyan arca kicsit elkomorult amikor arról beszéltem, hogy
Ville miket vágott a fejemhez, vonásai hamar kisimultak miután elmondtam neki
hogyan végződött a kapcsolatunkról való első és reményeim szerint utolsó
vitánk.
-
Örülök,
hogy végre egymásra találtatok, ráfér már mindkettőtökre egy kis boldogság, de
van egy dolog, amire meg kell, hogy kérjelek Villével kapcsolatban –
komolyodott el.
-
Igen?
-
Használjatok
gumit – nevetett fel.
-
Istenem
Vinc, hány éves vagy? – nevettem vele én is.
Még
egy ideig ott maradtunk a szűkös kis konyhába, vidáman beszélgettünk az elmúlt
napok eseményeiről, kiderült, hogy ő is találkozott egy különleges személlyel,
de még nem igazán tudja merre tart a kapcsolatuk. Kicsit meglepődtem, hogy nem
Katie-ről van szó, de így is örültem a hírnek, mert Vinc akármilyen könnyen
barátkozó típus is, mindig is nagyon válogatós volt, ha a nőkről volt szó,
keveseket engedett közel magához és még kevesebbnek adta oda teljesen a szívét.
Visszamentünk
a többiekhez, akik míg mi kiveséztük a szerelmi életünket, egy jó hangulatú
sörözésbe kezdtek. Én leültem Ville mellé, aki épp valami számomra
megjegyezhetetlen nevű ismerősével beszélgetett.
-
Minden
oké? – fordult oda hozzám.
-
Persze
– bólintottam és fejemet vállára döntöttem.
Csöndesen
néztem végig a társaságon, nem igazán akartam belefolyni a társalgásban,
egyrészt mert leginkább finnül beszéltek, másrészt pedig még mindig
kényelmetlenül éreztem magam ennyi ismeretlen között. De inkább figyeltem némán
a vidám zenészeket és barátaikat, mintsem hogy elmozduljak Ville közeléből.
Lassacskán
fogyatkozni kezdtek az emberek és éjfél körül, majdnem utolsóként, mi is haza
indultunk. A házba érve mindhárman szinte azonnal lefeküdtünk aludni, mi ketten
Ville nagy és sötét szobájába mentük, míg Vincent abba az ágyban töltötte az
éjszakát, ahol én csak egyszer hajtottam álomra a fejemet.
Hajnali
három körül, alig két óra alvás után úgy pattantak ki a szemeim, mintha
átaludtam volna az egész éjszakát. Próbáltam ismét álomba ringatni magam,
butácska meséket találtam ki, hogy azok letompítsák az agyamat, de miután
hosszú percek elteltével sem jártam sikerrel, óvatosan, hogy még véletlenül se
ébresszem fel a mellettem alvó férfit, kimásztam az ágyból. Magamhoz vettem a
telefonomat és a jegyzetfüzetemet, és halk léptekkel mentem föl a zeneszobához
vezető lépcsőn. Hamar a szívemhez nőtt ez a helyiség, és egyáltalán nem csak
azért, mert itt kóstolhattam meg először Ville keserédes ajkát, egyszerűen
imádtam a szobából áradó kényelemes, kreatív légkört. Leültem a kicsit érdes
padlószőnyegre, hátamat a kanapénak támasztottam és kinyitottam a gyűrött
füzetemet. Igyekeztem ihletet meríteni az édesen füstös levegőből, de
akárhányszor lehunytam a szemeimet, kedves szavak és érdekes hasonlatok helyett
csak az járt a fejemben, hogy kicsit több mint tizenkét óra múlva már egy
tömött repülőgépen fogok ülni, ami messze repít majd Ville ölelő karjától.
Semmi kedvem nem volt Londonba menni, de hiába lettem kész a szakdolgozatommal,
reményeim ellenére, még bőven volt rajta javítani való és a konzulommal
megbeszélt, keddi találkozómat sem mondhattam le, amihez minden szükséges
papírom Vinc lakásában volt.
Miért
is nem élhetünk egy kicsit közelebb egymáshoz, gondoltam keserűen. Hogy ne
őrjítsen meg a házban uralkodó csönd és ne rágódjak azon, mit tartogat számomra
az ismeretlen jövő, keresni kezdtem valami olyan zenét, aminek a hangulata
hasonlít a szobáéhoz, nyugtató és ösztönző egyszerre. Magamban mosolyogva írtam
be a kedvenc HIM albumom címét a keresőbe, hiszen mi más lehetne hasonlóbb
Ville magányos alkotói fészkéhez, mint a dalok, amik az ő fejében születtek
meg. Hagytam, hogy a komor dallamok átvegyék fölöttem az uralmat, a füzetembe
random szavakat irkáltam és cirádás mintákkal díszítettem ki őket. Fél órája
ülhettem a földön, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy valaki bejött a
szobába, oldalra nézve Ville álmos alakját pillantottam meg. Fülhallgatómat
kihúzva mosolyogtam rá.
-
Miért
nem alszol Szívem? – kérdezte rekedtes hangon.
-
Felébredtem,
és nem tudtam visszaaludni.
-
Valami
gond van? – ült le mellém a földre.
-
Dehogy,
csak a szervezetem utál éjszaka aludni – dőltem rá a vállára.
Ville
magához ölelt és egy kedves puszit nyomott a kócos hajamra.
- Mit hallgatsz? – kérdezte Ville.
-
Semmit – haraptam el egy mosolyt.
Soha
nem szoktam titkot csinálni belőle, mit hallgatok, általában úgy kell
visszafogni, hogy ne számoljak be mindenegyes dalról, amit felfedeztem, így nem
csodáltam, hogy Ville gyanakodni kezdett.
-
Na,
mutasd csak – vette fel a földön lévő telefonomat, mielőtt elérhettem volna.
Ville
azonnal felnevetett, ahogy a képernyőt bekapcsolva, meglátta a Venus Doom
borítóját. Ajkán a már ismerős, önbizalomtól pimasz mosoly jelent meg.
-
Pár
órája hallottál minket élőben, nem volt elég? – kérdezte játékosan.
Válaszul
csak megrántottam a vállamat és zavartan mosolyogtam rá. Még nem volt időm
rájönni, hogyan kell kezelni ezt a barátom egy olyan banda énekese, amiért
régen őrülten rajongtam, aztán lemorzsolódtak és utána újra hallgatni kezdtem
őket dolgot. Akkor az tűnt az észszerű megoldásnak, ha úgy viszonyulok a
zenéjükhöz, mint bármelyik másikhoz. Igaz, néha nehezemre esett figyelmen kívül
hagynom a Ville hangjától, érezhetően megemelkedett pulzusomat, bár akkor pont
nyugtatásként hallgattam a komor dalokat.
-
Gyere,
menjünk vissza az ágyba, ha akarod, még énekelek is neked – húzott fel a
földről.
Végül
nem volt szükség altatódalra, mert amint betakaróztam és Ville meztelen
mellkasához bújtam szinte azonnal elnyomott az álom.
A
vasárnap tele volt fájdalommal. Reggel még próbáltunk nem foglalkozni az
elutazásommal, de ahogy haladt előre az idő, kezdtünk egyre feszültebbek lenni.
Lassan, nehéz szívvel pakoltam össze a holmimat, Ville felajánlotta a
segítségét, de amíg én a ruháimat hajtogattam, ő csak az ágyon ült és szomorú
szemekkel figyelte a mozdulataimat.
-
Nagyon
fogsz hiányozni – ültem le mellé.
-
Te
is nekem Szívem.
Ajkaink
keserűségtől éhesen forrtak össze, és hiába élveztem minden pillanatát a
csókunknak, mégis folyamatosan az járt a fejembe, hogy nem sokára elmegyek, és
ki tudja mikor lesz lehetőségünk újra találkozni.
-
Miért
nem maradsz még pár napot? – súgta a számba két csók között.
-
Muszáj
hazamennem, kedden találkoznom kell a tanárommal és Londonba vannak a cuccaim
is – válaszoltam elgyötörten.
-
Tudom,
tudom. Nekem is rengeteg dolgom van, már a holnapra is teljesen be vagyok
táblázva, de azért jó lenne, ha maradnál.
Tisztában
voltam vele, hogy egyikünk sem ér rá a következő napokban és hogy rendkívül
nehéz lesz elválnom tőle, majd bele szakadt a szívem, hogy meg kellett tennem.
Félve gondoltam bele milyen napok, hetek várnak majd rám nélküle. Soha nem
voltam még távkapcsolatban azelőtt, és fogalmam sem volt róla, hogy fogjuk
áthidalni a sok száz köztünk lévő kilométert, de teljes szívemből bíztam
bennünk.
A
reptérre érve csak még rosszabb lett a helyzet. Hatalmas gombóccal a tokromban
igyekeztem visszanyelni feltörekvő könnyeimet, fizikai fájdalmat okozott, hogy
ott kell hagynom a Ville mellett meglelt biztonságot. Mikor hosszas búcsúzkodás
után átléptem a biztonsági kapun, csak egy hajszál választott el attól, hogy
visszarohanjak hozzá és sírva könyörögjek neki, vigyen vissza a toronyházába,
zárja be az ajtókat és soha ne engedjen el. De hallgattam a józan eszemre,
bénultan beszálltam a repülőgépbe, és minden erőmmel azon voltam, hogy
reménykedve, derűsen tekintsek az előttem álló magányos napokra. Pedig a
fejemben ott visszhangoztak Ville kételyekkel teli szavai: „És ugyan át lehet
vészelni az ilyen időszakokat, de félek, hogy te erre még nem állsz készen, és
nem akarom, hogy a közelgő turnénk kellős közepén döbbenj rá, hogy ez túl sok
neked.”
//Sziasztok Kedveseim!
Hupsz még csak kedd este van, de holnap minden bizonnyal nem leszek a gép előtt, így gondoltam jobb ha előbb kirakom az új részt.
Kíváncsi vagyok mennyire fogja majd elnyerni a tetszéseteket a következő pár fejezet, mert nem pont olyanok lesznek, mint az eddigiek. A korábban ígért dráma is kicsit előtérbe kerül, majd ismét pihen egy kicsit, csak azért hogy utána bumm mindenki arcába robbanjon. Oké ezt abbahagytam.
Köszönöm hogy vagytok nekem és imádlak titeket!
Rion //
//Sziasztok Kedveseim!
Hupsz még csak kedd este van, de holnap minden bizonnyal nem leszek a gép előtt, így gondoltam jobb ha előbb kirakom az új részt.
Kíváncsi vagyok mennyire fogja majd elnyerni a tetszéseteket a következő pár fejezet, mert nem pont olyanok lesznek, mint az eddigiek. A korábban ígért dráma is kicsit előtérbe kerül, majd ismét pihen egy kicsit, csak azért hogy utána bumm mindenki arcába robbanjon. Oké ezt abbahagytam.
Köszönöm hogy vagytok nekem és imádlak titeket!
Rion //
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése