-
Akkor
nem tartod hülyeségnek ezt a költözés dolgot? – kérdeztem miután elváltak
ajkaink.
-
Dehogyis
– mosolyodott el haloványan Ville. – Kétségkívül jobb ötlet, mint eltűnni három
napra.
Lesütöttem
a szemem, szégyelltem, hogy elmenekültem és tudtam, hogy hiába viselkedett
Ville a vártnál jóval nyugodtabban, ezzel a lépésemmel, olyan sebeket ejtettem
a kapcsolatunkon, amik csak nehezen, hosszú idő elteltével fognak begyógyulni.
-
Tudom,
hogy szólnom kellett volna, de képtelen voltam elmondani neked, hogy mennyire
magam alatt vagyok. Szinte minden tökéletes körülöttem, boldognak kéne lennem,
mégsem vagyok az, és csak későn jöttem rá, hogy ezt egyedül nem bírom
elviselni. Úgy tűnik, csak akkor tudok ésszerűen gondolkozni, ha melletted
vagyok.
Rövid
kivonata volt ez annak, ami az elmúlt hetekben történt velem. Ville nem mondott
semmit, csak hosszan, elmerengve tanulmányoztam az arcomat.
-
Gyere,
igyunk egy kávét és megbeszéljük ezt.
Szótlanul
követtem a konyhában és néztem végig, ahogy lefőzi a kávénkat. Bögrénkkel a
kezünkben felmentünk a zeneszobába és letelepedtünk az ágykanapéra. Ville
feltűnően kerülte a tekintetemet, rágyújtott egy cigarettára és gondolataiba
mélyedve bámult a semmibe, miközben én azon tűnődtem, hogyan is kéne szavakba
foglalnom mindazt a fájdalmat, ami arra késztetett, hogy gyáván megfutamodjak.
-
Eli
- szólalt meg Ville –, miért nem szóltál előbb? Pontosan tudnod kéne, hogy ha
bármilyen problémád van, akár az éjszaka közepén, a világ másik végéről is
odamennék hozzád és segítenék.
Fájdalmasan
néztem rá. Továbbra se voltam képes összeszedett választ adni a kérdésére, de
már nem volt idő újra és újra átrágnom magam az érzelmeim kavalkádján. Lassan,
vonatottan, néha apró szüneteket beiktatva meséltem el neki mindent, amit már
napokkal, hetekkel ezelőtt kellett volna. Hogy először én sem vettem észre,
mennyire nyomorultul érzem magam, letudtam annyival, hogy hiányzik és vakon
folytattam tovább a hazudozást. Beszéltem neki az unalomig ismételt kérdésekről,
a számomra merőben szokatlan nyomásról és érdeklődésről. A kételyeimről, hogy
megérdemlem-e ezeket, hiszen még meg sem jelent a regényem, mégis
közönségtalálkozót követelnek tőlem. Az anyám szemrehányó viselkedéséről. Néha
ugyan ugráltam az időben, de igyekeztem szépen, sorban végigmenni azon az úton,
ami odáig vezetett, hogy nem akartam reggel felkelni az ágyból és a zene, ami
állandóan szólt körülöttem, bántani kezdte a fülemet. Szánakozva ismertem be
neki, milyen tudatosan zártam ki őt a problémáimból, hogy amikor otthagytam
Vincent lakását, tisztában voltam vele, hogy ő még abból a mocsárból is kérdés
nélkül megpróbált volna kihúzni, mégsem tudtam rávenni magam, hogy felhívjam,
és a segítségét kérjem. Valamiért úgy éreztem, hogy innen már nincs visszaút,
túl sok magyarázatra szorult volna a lelkem állapota, hiszen végig azt
hangoztattam, hogy jól vagyok, nincs semmi bajom. A hotelben töltött
éjszakáimról csak keveset meséltem Villének, nem is nagyon volt miről, szinte
csak a televíziót bámultam és az emlékeimben elveszve sirattam az életemet.
-
Komolyan
nagyon sajnálom. Azt hiszem csak nem akartam csalódást okozni neked, bár jobban
belegondolva, inkább magamban csalódtam, hogy megint azaz életunt báb lettem,
ami voltam – fejeztem be.
Ville
egyszer sem kérdezett közben, holott láttam rajta, hogy többször is szívesen
mondana valamit, de száját csukva tartotta és teljesen rám koncentrált. Szeme
teli volt fájdalommal és csak remélni tudtam, hogy meg tudja bocsátani a hibát,
amit elkövettem.
-
Féltél,
hogy megint azt fogom neked mondani, hogy túl fiatal vagy hozzám és túlságosan
magadra veszed a dolgokat? – kérdezte.
Nem
szívesen válaszoltam neki erre a kérdésre, mert tényleg gondoltam rá, hogy ezt
fogja mondani, ha meghallja, hogy szenvedek a médiától, de ennél sokkal
összetettebbnek éreztem a helyzetet.
-
Részben
igen, de nem ez volt az oka annak, hogy elhallgattam előled. Egyszerűen
megszoktam, hogy magam vagyok és most is így akartam túl jutni ezen az
időszakon, de mint látod, nem igazán jártam sikerrel. Biztos vagyok benne, ha
veled tudtam volna lenni az elmúlt hetekben, a közelébe se jutottam volna
annak, hogy olyan szarnak érezzem magam, mint most.
Olyan
őszinte voltam vele, amennyire csak tőlem tellett, azt akartam, hogy tudja mi
zajlott le bennem, nem csak mert megérdemelte az igazságot, hanem mert az ő
hatására, újra változni akartam. Az már rég nem volt elég, hogy nyitottam felé,
hogy a kezébe adtam a szívemet, eljött az ideje, hogy a lelkem legmélyére
elzárt érzéseimet is megmutassam neki, hogy ezentúl még véletlenül se
fordulhasson elő ilyen még egyszer.
-
Mellesleg,
igazad lett volna, tényleg túl érzékeny vagyok a hírnévhez, pedig csak épphogy
egy apró kóstolót kaptam belőle. Fogalmam sincs, te hogyan csinálod –
mosolyogtam rá szomorúan.
-
Szívem,
nekem se ment mindig ilyen könnyen, voltak húzós időszakaim, de veled
ellentétben én tudtam mikor kell segítséget kérni – mondta Ville.
Hangja
nem volt dorgáló vagy szemrehányó, csak követve az én példámat, őszinte volt.
-
Nagyon
haragszol? – kérdeztem halkan.
-
Hazudnék,
ha nemet mondanék. Eredetileg le akartam ordítani a fejedet, de aztán
megláttalak ott a lépcsőn kuporogva és rájöttem, hogy hiába is kiabálnék veled
órákig, nem érnék el vele semmit, csak újra összevesznénk és nem akartam, nem
akarom, hogy megint eltűnj. Jó lenne, ha végre tényleg felfognád; hozzám
bármikor jöhetsz, ha segítségre van szükséged, mindig itt leszek neked.
Értékelem, hogy most mindent elmondtál, hogy oda is beengedtél ahova nem
akartál, és ezt most halál komolyan mondom, de ezt sokkal előbb kellett volna
megtenned. Tisztában vagyok vele, hogy milyen nehezen kezeled az érzéseidet,
viszont ezzel az állandó meneküléseddel egyszerűen nem tudok mit kezdeni.
Csöndben
figyeltem őt, nem igazán tudtam már mit mondani, hálás voltam neki, amiért nem
kiabál, amiért ilyen nyugodtan kezeli a helyzetet és amiért megértette a
lelkemben dúló viharomat. Akkor először jutott eszembe, hogy talán
elszámítottam magam, biztosnak vettem őt és fel sem merült bennem, hogy talán
túl nagy törést okoztam a kapcsolatunkban és Villének túl nagy feladat lenne
beforrasztani a repedéseket.
Tudtam,
hogy elmondhatatlanul önző módon viselkedtem, és az egész eltűnésemmel csak azt
értem el, hogy megbántottam azt a személyt, aki a legközelebb állt a szívemhez,
és mindezt azért, mert életem során nem tanultam meg, hogyan kell bízni
valakiben.
-
Gondolkoztam
– szólalt meg Ville párpercnyi hallgatás után.
Hangja
komoly, mégis valahogy tétova volt, mint aki nem teljesen biztos abban, amit
mondani szeretne.
-
Igen?
-
Valószínűleg
nem ez a legmegfelelőbb időpont arra, hogy ezt mondjam, de ide kéne költöznöd.
-
Úgy
érted, ide, hozzád?
Bólintott
és várakozva nézett rám.
Igazából
bennem is felmerült ez a lehetőség, de kicsit elhamarkodottnak tartottam, és
nem is akartam úgy beállítani hozzá azok után, hogy három napra úgymond
elszöktem otthonról, hogy szia, mától itt fogok veled élni.
-
Nem
is tudom, nem lenne túl korai ez?
-
Szerintem
nem. Nézd Szívem, veled akarok lenni, és már az is csodás lenne, ha egy
városban élnénk, de jobban örülnék neki, ha minden reggel melletted ébredhetnék
és nem kéne aggódnom miattad.
-
Biztos
vagy benne, mert elég rendetlen tudok lenni és…
-
Biztos
– szakított félbe Ville.
Egy
pillanatig haboztam, nem voltunk együtt még olyan rég óta, és ez mégis csak egy
hatalmas lépés, főleg, hogy így cserbenhagytam őt, de elnézve Villét, ahogy
reménykedve várt a válaszomra, éreztem, hogy mindkettőnk számára ez lenne a
legegyszerűbb megoldás.
-
Akkor
azt hiszem, nem kezdek el lakás után nézni – mosolyodtam el.
-
Helyes
– ölelt magához.
Alig
tudtam elhinni, hogy ilyen szerencsés vagyok. Más talán szóba sem állt volna
velem, míg Ville megkért, hogy költözzek be a házába. A fájdalom, ami egész
testemben lüktetett az utóbbi napokban lassan halványulni kezdett, teret
engedve a jogos boldogságomnak, felcsillantva a reményt, hogy az elmémbe újra
befurakodott depressziótól végleges búcsút vehetek.
-
Drágám,
Vincenttel beszéltél már? – kérdezte Ville.
-
Nem,
csak azon járt az agyam, hogy ide kell jönnöm.
-
Akkor,
talán ha felhívnád – simogatta meg a karomat.
Legjobb
barátom sokkal dühösebb volt, mint Ville. Először szabályosan rám rakta a
telefont, miután elmondtam neki, hogy élek és Finnországban vagyok. Hosszú
percekig próbáltam elérni, hogy beszéljen velem, láthatólag őt jobban
megviselte az, hogy szó nélkül elmentem, és csak nagy nehézségek árán tudtam
vele megértetni, mi is történt pontosan. Vinc egyáltalán nem fogta vissza magát,
hangosan kiabált velem, amiért olyan felelőtlenül viselkedtem, fejemhez vágva
mindent, amitől Ville valamilyen okból kifolyólag megkímélt. Sok időbe telt
mire én is többet tudtam mondani pár szónál és hosszabban ki tudtam fejteni
miért is hagytam ott lakását. Azt vártam, hogy miután betekintést nyert a
gondolataimba, tovább fogja folytatni a kiabálást, de ami következett arra
egyáltalán nem számítottam. Vincent sírni kezdett. Amióta ismerem, soha nem
láttam, hogy sírt volna, és ettől ha lehetséges, csak még rosszabbul éreztem
magam, igyekeztem megnyugtatni, halk, kedves szavakat suttogtam a telefonba és
azt kívántam bárcsak mellette lehetnék.
- Eli basszus, ne haragudj, észre
kellett volna vennem, hogy szarul vagy, az istenért is, mindennap láttalak –
mondta Vinc még mindig szipogva.
És
én teljesen lefagytam. Az én idióta, művészlélek barátom magát hibáztatta a
saját hülyeségem miatt.
- Vinc fog be, ez az egész az én hibám.
Mégis hogy a francba láthattad volna meg, ha végig hazudtam – emeltem meg én is
hangomat.
Egy
hosszú pillanatig mindketten csöndben voltunk. Majd egymás szavába vágva
kértünk bocsánatot és szidtuk le a másikat.
Érzelmileg
teljesen kikészülve tettem le a telefont és feldúltan, könnyektől nedves
szemmel mentem vissza Villéhez a zeneszobába. Nem mondtam semmit, csak
odakuporodtam mellé, beletemetkeztem az ölelésébe és hagytam, hogy a könnyek
továbbra is végig gördüljenek az arcomon. Ville nem kérdezte meg mi történt,
valószínűleg hallott minden egyes szót, amit Vincnek mondtam és abból nem volt
nehéz kikövetkeztetnie, hogy barátom balga módon magát tette felelősség a
történtekért. Amikor elindultam a reptérre, számítottam rá, hogy nehéz napnak
nézek elébe, de álmaimba sem gondoltam volna arra, hogy ennyire kimerítő lesz.
Rettentő hálát éreztem, amiért két ilyen embert tudhatok közel magamhoz.
Egyrészről ott volt Ville, aki hiába volt dühös rám, alig emelte fel a hangját
és mindent megtett azért, hogy megértse az érzelmeimet, a gondolataimat és
miután átlátta az agyam zavaros harcmezejét, nem hátrált ki a problémáim elől,
inkább még szorosabbra fűzte a köztünk lévő szálakat. És ott volt Vincent, amit
vele tettem, árulással ért fel. Végig egy karnyújtásnyira volt tőlem, mégse
mentem oda hozzá, pedig ő sokkal többet tett értem, mint Ville. Mert ugyan az
énekes volt az, aki kihúzott a depressziómból, de Vincent végig velem volt, még
a legsötétebb napokon is, folyamatosan noszogatott és egy percre sem hagyott
magamra.
Zokogásom
nem akart csitulni, talán még azon a borzalmas, szállodában töltött éjszakán
sem rázkódott ennyire a testem. Ville türelmesen tartott a karjaiban, lágyan
simogatta a hátamat várva, hogy elapadjanak a könnyeim. Már a közelsége is
sokat segített, de éreztem, hogy meggyötört szívemnek szüksége van még
valamire, és ő mintha olvasott volna a gondolataimban; halkan dúdolni kezdte az
egyik saját dalát. Bársonyos hangja körülölelt minket, és pár perc múlva
lélegzésem lelassult, a kavargó érzelmeim lenyugodtak. Kibontakoztam karjából,
letöröltem az arcomra száradt könnyeket és fáradtan néztem fel Villére.
- Mondtam már, hogy nagyon szeretem a
hangodat? – kérdeztem rekedten.
- Igazából még soha nem mondtad –
mosolyodott el.
Visszagondolva,
valóban így volt. Beszélgettünk már a zenéjéről, a dalszövegeiről, de arról,
hogy mennyire szeretem azt, ahogy énekel, valahogy soha nem került szóba. Úgy
gondoltam tudja, hiszen évekig bálványoztam őt.
- Pedig majdnem dobogós vagy a kedvenc
énekeseim listáján – mosolyogtam rá én is.
- Majdnem? – emelte fel egyik
szemöldökét.
Napok
óta először nevettem fel. Már szinte el is felejtettem milyen rosszul viseli,
ha megsértem a számára oly fontos önérzetét.
- A negyedik hely is nagyon szép
eredmény, figyelembe véve, hogy milyen sok együttest szeretek – mondtam neki.
- Ezzel
tudnék vitatkozni, de túl fáradt vagyok hozzá. Szóval, mi lenne, ha elmennénk
aludni, és reggelre hagynánk azt a részt, amikor meggyőzlek arról, hogy én
vagyok a kedvenced? – kérdezte.
Kuncogva
bólintottam, adtam egy kedves csókot az ajkára és komótosan felálltam a
kanapéágyról. Mindketten gyorsan lezuhanyoztunk, kivételesen tényleg csak a
fürdéssel foglalkozva és kimerülten dőltünk be az ágyba. Befészkeltük magunkat
a meleg takaró alá, fejemet Ville mellkasára hajtottam és hosszú idő óta,
először voltam biztos benne, hogy nem lesznek rémálmaim és a reggelt nem
csalódásként fogom megélni.
- Ígérd meg, hogy nem menekülsz el
többet, nem bírnám ki ezt még egyszer – suttogta Ville álmosan.
- Nem fogok – motyogtam. – Szeretlek.
- Én is szeretlek Szívem.
Mint láttátok ez a fejezet nem lett igazán hosszú, de így szerintem jobban kijön majd a történet dinamikája, de majd meglátjátok, mire gondolok a következő részben, amire nagyon úgy néz ki, hogy csak pár napot kell várnotok!
Köszönöm, hogy vagytok nekem és minden hasonló nyalánkság!
Rion //
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése