... Az
ablakokon beáradó fény hajnalt sejtetett, tehát az egész éjszakát máshol
töltötte, bőven adva neki időt arra, hogy túl sok sört fogyasszon el. Ha nem
rettegtem volna a válaszától és attól, hogy ez lesz utolsó beszélgetésünk,
illetve nem éreztem volna magam vérig sértve, bizonyosan rákérdeztem volna a
dologra, de ezekkel a különböző érzésekkel a mellkasomban, inkább a némaságot
választottam.
-
Szívem
beszélhetünk? – kérdezte rekedten, félénkséggel a hangjában.
Kérdésére
csak aprót bólintottam, és ha arcomon nem is látszott, lelkem megkönnyebbülten felsóhajtott
szavaira. Pontosan tudtam, milyen esetlenül beszélnek a részegek, a betűk
valahogy túl gyorsan pörögnek a nyelvükön és minden, amit mondanak olyan
bugyután álmatagnak hat, Ville viszont a bizonytalansága ellenére is teljesen
érthető volt. Tehát ha ivott is alkoholt az éjszaka folyamán, ahogy azt a
ruhájából áramló szag sugallta, tartotta magát az évekkel ezelőtt
elhatározáshoz, hogy csak mértékkel önti magába a sört és más égetett
szeszeket.
Ville
lassan ült le mellém, ösztönösen megigazgatta a koponyájára simuló sapkáját és
amikor újra megszólalt, hangja halk és rekedt volt.
-
Borzasztóan
sajnálom, hogy ez a dolog idáig fajult és mielőtt tovább megyek, tudnod kell,
hogy szeretlek Eli, és ezt nem befolyásolja semmi, sem a hibáid vagy az, hogy
hány éves vagy.
Egy
mély sóhajt követően, óvatosan felém nyúlt és kisöpört pár kócos tincset az
arcomból.
-
Nagyot
hibáztam, amikor nem meséltem neked eleget a múltamról és az okokról, amiért
annyira tartottam egy új kapcsolattól. Úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha szép
fokozatosan avatlak be az életem ezen részébe, de láthatóan ez egy téves döntés
volt részemről. Nem számoltam azzal, hogy ilyen korán előtérbe kerülnek az
engem feszélyező problémák, és emiatt mindketten sérülni fogunk.
És
szavaihoz hűen mesélni kezdett. Nem ment bele minden apró részletbe, neveket
sem említett, csupán az érzéseiről és a tapasztalatairól beszélt. Az egyik volt
barátnője, akivel úgy hitte halálukig együtt maradnak, hozzám hasonlóan rosszul
reagált a rajongók és a média felől érkezett figyelemre, nem tudott mit kezdeni
a kérdésekkel, a rosszindulatú megjegyzésekkel és folyamatos feszültséget szült
kettejük között. Ville minden igyekezetével azon volt, hogy megkönnyítse a
szerelme életét, amennyire csak tudta elzárta a nyilvánosság elől, ha róla
kérdezték, kitérő válaszokat adott és ha bántották, a védelme alá vette. De ez
sajnos nem volt elég. A lány, saját bizonytalanságát úgy vezette le, hogy
féltékenykedni kezdett a rajongókra, akik hozzáértek, vagy megölelték Villét,
mondván a férfi biztos megcsalja őt az egyikükkel. Veszekedést veszekedés
követett, míg végül az egyik turné közben megjelent, Ville kitalált kalandjait
taglaló cikk után a lánynál betelt a pohár és egy utolsó nagy vita közepette
szakított barátjával. Ville összetört, de még volt ereje reménykedni abban,
hogy jön majd valaki, aki nem csak a személyét, de az életét is szeretni fogja.
A következő komolyabb kapcsolata reménytelien indult, a nőt nem igazán zavarták
a kettőjükről megjelent képek vagy írások és nem féltékenykedett a tizenéves
lányokra, akik bálványozták barátját. Egyedül a hosszú hetekig tartó túrnék
miatt voltak eleinte kisebb, majd nagyobb fennakadások közöttük, amik nagyon
megviselték Ville volt barátnőjét. A korábban erősnek látszó nő, fokozatosan
vesztette el a mindennapos harcokat és a nyomás, amit eleinte meg sem érzett,
egyre nagyobb súlyként nehezedett a vállára. Idegesíteni kezdték a cikkek és a
bennük rejlő pletykák, a rajongókkal szinte ellenségessé vált a viszonya és
minden igyekezete ellenére, boldogtalan volt Ville mellett. Ez a szakítás jóval
csöndesebbre sikerült, mint az előző, pedig a helyzet kísértetiesen hasonló
volt, annyi különbséggel, hogy akkor nem a férfi hűtlenségéről írtak a
másodrangú lapok, helyette a nő kitalált pasijával közöltek egy meglehetősen
intim interjút. Az egyébként is instabil lelkiállapotban lévő barátnőjének ez
már túl sok volt, és hiába is szerette Villét, pontosan tudta, hogy nem bírja
már elviselni a férfi életének sajátosságait. Ville szíve újra darabokra tört
és a reménytelenségét az alkohol üres ígéretével igyekezte pótolni, kevés
sikerrel.
Míg
a múltja darabkáit tárta fel előttem, hangján éreztem, hogy még mindig milyen
fájdalmasan érintik ezek az évekkel ezelőtti szakítások és végre tisztán
láttam, miért is reagált olyan hevesen a kiborulásomra. A titkolózásom és
érzékenységem felszínre hozta a démonjait, amik miatt ösztönös bizalmatlanság
járta át a lelkét.
-
Szívem,
tudnod kell, hogy mindannak ellenére, amiket ma mondtam neked, tudom, hogy
akkor sem hagynál el ok nélkül, ha mindennek elhordanának az újságok.
Hinni
akartam az őszinte tekintetének, de tettei túlságosan is ellentmondtak
szavainak.
-
Akkor
miért keresed az okokat arra, hogy elüldözhess? Ha úgy érzed nem vagyok elég érett
hozzád vagy nem tudod kezelni az érzékenységemet, akkor mond azt, mert ez így
nem fog működni – szólaltam meg először
mióta bejött a szobába.
-
Egyszerűen
csak féltelek téged, ahogy magamat is. Tudom, hogy igazságtalan volt rád
vetítenem minden aggályomat, de akkora hatással volt rád ez az újfajta
figyelem, hogy megijedtem mi lesz veled a későbbiekben – nézett rám szomorúan.
– De bízom benned és magunkban.
-
Biztos
vagy ebben?
-
Igen
Szívem, biztos.
Közelebb
hajolt hozzám, orrunk szinte összeért. Láttam rajta, hogy habozik, nem tudván
hogyan fogadnám, ha megcsókolna. Ezért én voltam az, aki megmozdult, és ajkamat
egy rövid csók ereéig az övéhez érintettem.
-
Minden
oké? – kérdezte.
-
Nagyjából
– mosolyodtam el halványan.
-
Emlékszel
arra, amikor kint voltunk az erkélyen és elmondtad, hogy félsz tőlem? – szólalt
meg egy leheletnyi csönd után
-
Persze.
-
Akkor
döbbentem rá, hogy mennyire össze vagy törve. Tudtam a szorongásaidról és
láttam is amint vívódsz magaddal, de ahogy akkor beszéltél az érzéseidről és a
félelmeidről, jöttem csak rá, milyen mélyen vannak a sebeid. Aztán amikor
könnyekkel a szemedben átöleltél, segítséget kértél tőlem, megfogadtam, hogy
soha nem foglak megbántani. Ma este mégis miattam sírtál – halkult el.
Ville
bűnbánó tekintete kedvesen simogatta az arcomat, mondani akartam valamit amitől
jobban érzi magát, amitől a szomorú hangulat tovaszáll, de nem jöttek a megfelelő
szavak a nyelvemre. Egy roppant hosszúnak tűnő pillanatig némán meredtem rá,
majd közelebb férkőzve hozzá, karjába temettem magam és nyakába suttogva
mondtam el neki mennyire szeretem őt.
Ugyan
mindketten fáradtak voltunk, mégis újra átbeszéltük a történteket, hogy
egyikünkben se maradjon semmi megválaszolatlan kérdés, amik felébresztenek
minket édes álmunkból. A veszekedés utáni haragomból nem sok maradt, ahogy
Ville indulatai is rég lecsillapodtak már, így kellemes nyugalommal szívünkben
tudtunk beszélgetni a hibáinkról. A megbocsátás könnyed és őszinte volt, ami
így teret engedett a jóval nehezebbnek bizonyuló reménynek, hogy elhiggyük
ezentúl nem okoz majd égető horzsolásokat sem az éveim száma, sem a félénk
személyiségem, és Ville mérhetetlen önbizalma alatt megbúvó bizalmatlansága is
hamarosan a feledés homályába fog veszni. Változtatni akartunk, levedleni az
egészségtelen szokásainkat, hogy idővel könnyebben tudjuk majd kezelni a másik
kirohanásait. Az előző nap érzett zavartalan harmónia észrevétlenül tért vissza
hozzánk, lágy felhőként ölelve körül a megfáradt testünket, amibe még az a
kellemetlen tény sem tudott belerondítani, hogy Ville másnap visszarepül
Finnországba.
Hétfőn
szinte ki sem mozdultunk az ágyból, nevetgélve élveztük ki az utolsó együtt
töltött óráinkat, hiszen jó szokásunkhoz híven, fogalmunk sem volt mikor
láthatjuk majd egymást legközelebb. Ugyan Ville megemlítette, hogy vele
mehetnék Helsinkibe és addig maradhatnék, amíg csak kedvem tartja, de hamar rá
kellett jönnünk, hogy ez azon a héten nem működne. Neki szó szerint be voltak
táblázva a napjai, persze esténként együtt tudunk volna lenni, viszont nekem is
voltak kötelezettségeim. Egy valószínűleg kellemetlen fotózás és egy interjú is
várt rám, így nehéz szívvel, de eltoltuk a finnországi utazásomat és csak
reménykedtünk benne, hogy nem kell heteket várnunk a mindkettőnk számára
megfelelő időpontra.
Sokkal
nehezebb volt elválni tőle, mint legutóbb, a könnyeimet csak nagy erőfeszítések
árán tudtam visszatartani és az utolsó csókunknál úgy éreztem, ezernyi darabra
törik a szívem. Rossz volt elengedni őt, de valahol tudtam, hogy ez a helyes,
ennek így kell lennie, mert egyelőre nem volt más választásunk. Neki
Finnországban volt az élete, nekem pedig Londonban és azon kívül, hogy néhány
hetente meglátogatjuk a másikat, nem sok lehetőség nyílt előttünk.
Csak
miután Ville hazautazott döbbentem rá, hogy rám nézve mit is jelentettek a
rólunk megjelent fotók. Agnes teljesen sokkolva hívott fel aznap délután;
azelőtt nem sokkal találta meg a cikkeket és hirtelen azt sem tudta, hogy mit
szóljon hozzá. Legalább húsz percig beszélt arról, hogy ez teljesen új
megvilágításba helyezi a marketinget és igazán figyelmeztethettem volna, hogy
egy rocksztárral töltöm a szabadidőmet. Megkérdezte, hogy szeretném-e ha
felhasználnák Ville nevét vagy zenéjét bármilyen formában a reklámozáshoz,
amire azonnal határozott nemet mondtam. Így is rettegtem, hogy sokan
beskatulyázzák majd a könyvemet, és nem akartam, hogy még a hivatalos oldalam
is arról szóljon, hogy együtt vagyok egy banda énekesével.
Félelmem,
hogy mindenki azt fogja hinni, hogy csak kihasználom Villét, alaptalannak
bizonyult. A cikk megjelenése után a rajongóink elárasztottak üzenetekkel, és
ugyan kaptam pár fenyegetőbb hangvételű levelet, amikben pár fiatal nő
nemtetszését fejezte ki a kapcsoltunk iránt, de a többiek mind pozitívak
voltak. Ettől kicsit megnyugodtam, már nem remegett meg a gyomrom minden
alkalommal, amikor új üzenetet kaptam és könnyebb szívvel böngésztem a kedvenc
oldalaimat is.
Az
következő hetek életem egyik legmeghatározóbb időszakává váltak. Eleinte minden
rendben ment, legalábbis látszólag. Villével magunk mögött hagytuk a
veszekedésünket, és bár mindketten óvatosabban beszéltünk az interjúkról és a
rólunk megjelent hírekről, bátran kértem tőle tanácsot a fotózás előtt és ha
épp rossz kedvem lett egy-egy üzenet miatt, esetleg kételyeim támadtak, habozás
nélkül fordultam hozzá.
Az
Owen által írt interjú, meglepően jól sikerült, még én is elégedett voltam a
végeredménnyel. A fotózást is átvészeltem valahogy, ami leginkább annak volt
köszönhető, hogy elképesztő mennyiségű kávét fogyasztottam el azon napon, így
idegességem ellenére is vidám és felpörgött voltam. Kezdtem megszokni a furcsa
és eleinte kényelmetlen helyzeteket, amik lassacskán a mindennapjaim részeivé
váltak. Az első hetekben elég sokan kerestek meg, főleg miután elhatároztuk,
hogy a regényemnek nem csak a lefordított angol verzióját, de az eredeti német változatát
is kiadjuk. Leginkább kulturális magazinoktól jöttek a felkérések, amiknek
magamhoz képest egész lelkesen tettem eleget, de akadt egy-két olyan újságíró
is, akik azt akarták elérni, hogy Villével közösen adjunk nekik interjút. Ezekre
rögtön nemet mondtam. Egyrészt, mert egyikünk idejébe se fért volna bele egy
ilyen riport, főleg barátoméba nem, aki szinte megállás nélkül az új albumukon
dolgozott, másrészt pedig eszem ágában sem volt Villével reklámoztatni magamat.
Később
a finn bulvárújságok is megtaláltak, akik valamiért mind abban a hitben éltek,
hogy majd rajtam keresztül kaphatnak friss infókat a készülő albumról, vagy
esetleg megosztok velük néhány érdekes tényt az együttes tagjairól. És mikor
rádöbbentek, hogy semmit nem tudok az új dalokról, jöttek a Villével
kapcsolatos kérdések; hogyan ismerkedtünk meg, mióta vagyunk együtt, milyen ő
való életben és a többi sablon. De volt egy nő, aki nem tudta hol a határ és a
szó legszorosabb értelmében, mindenre kíváncsi volt, majdnem hogy rákérdezett,
hogy milyen volt az első alkalom, amikor lefeküdtünk egymással. Természetesen
feleltem egyetlen olyan kérdésre sem, amit egy kicsit is kényelmetlennek
éreztem, így ez a rámenős riporter is csak egy majdnem üres e-mailt kapott
válaszul. Szerencsére ezen kívül más, igazán kellemetlen élményem nem volt,
talán mert a témában érdekelt újságok hamar rájöttek, hogy nem az a típus
vagyok, aki a lelkét is eladja tíz perc hírnévért.
Mérhetetlenül
hálás voltam a számtalan felkérésért, jól esett, hogy ilyen sokakat érdekel a
regényem, arról nem is beszélve, hogy ezeknek az új kötelezettségeimnek hála, kevesebb
időm volt azon rágódni, mikor láthatom újra Villét. Ugyan többször is
felmerült, hogy meglátogatom őt Helsinkiben, de a tervezési fázisnál egyszer
sem jutottunk tovább, én el voltam foglalva a történetem német verziójával, míg
barátom napjai nagyobb részét a stúdióban töltötte és persze meg tudtunk volna
oldani, hogy rövid időre együtt lehessünk, de mindketten egyetértettünk abban,
hogy egy ilyen kurta találkozás, csak még nehezebbé tenné a külön töltött
napokat.
Ville
és Vincent rengeteget segítettek, elég volt egy apró megjegyzést elejtenem
arról, hogy fáradt vagyok, esetleg rossz kedvem van és ők mindent megtettek,
hogy jobban érezzem magam. Ville esetében ez kölcsönös is volt, folyamatosan
kimerült volt. Lefárasztotta a napestig tartó zenélés és őt is rengetegen
kérdezgették kettőnkről, szinte ugyanazokat a kérdéseket kapta, mint én és
nagyjából hasonló válaszokat is adtunk, mintha előre megbeszéltük volna, miket
fogunk mondani. Sajnos hiába állt mellettem a két férfi, így is sokszor azon
kaptam magam, hogy minden különösebb ok nélkül sírva fakadok. Nem értettem,
miért érzem magam szomorúnak, igyekeztem azzal magyarázni, hogy hiányzik Ville,
de legbelül tudtam, hogy ennél többről van szó. Nem egyszerű szomorúság volt
az, ami a lelkemet fogságba ejtette, sokkalta mélyebb és sötétebb volt annál,
amit korábban éreztem Ville távolléte miatt. Ezekről a rövid, általam
jelentéktelennek tartott kis epizódokról nem beszéltem sem Vincentnek, sem
Villének. Visszagondolva, szólnom kellett volna, főleg azok után, hogy anyám
felhívott telefonon, először azóta, hogy eljöttem otthonról. A félelmem, hogy
sokan azt fogják gondolni eleve csak azért kaptam lehetőséget arra, hogy
megjelenjen a könyvem, mert Ville segített benne, egészen addig a
telefonbeszélgetésig alaptalannak bizonyult. De jött anyu és kendőzetlenül
kérdezett rá, hogy mennyi pénzt kaptam a híres barátomtól, akiről nekik
elfelejtettem szólni. Haragudott rám, amiért eltitkoltam a viszonyomat, ahogy ő
nevezte, és sértettségét, észnélküli vádaskodásával fejezett ki.
-
Nem
értelek Elise, mindig olyan csöndes voltál, mi ez a hirtelen változás, hogy a
címlapokon akarsz szerepelni?
Messzire
kerültem tőle, alig ismertük egymást, mégis roppant mód fájt, hogy azt gondolta
csak azért vagyok Villével, mert így akarok előre lépni az életemben.
-
Azt
pedig el sem tudom képzelni, hogy ez az énekes mit láthat benned, az ilyenek
nem modellekkel szoktak együtt lenni? Talán csak élvezi, hogy egy nála
fiatalabb lányka rajong érte, mert ugye ő volt az, akiért régebben úgy
odavoltál? Ezzel csak azt akarom mondani neked, hogy ne várj sokat ettől a
viszonytól, mert olyanok, mint te ezerszámra szaladgálnak az utcán, majd
meglátod, hamar rád fog unni és talál magának egy celebet.
Némán
tűrtem, hogy a saját anyám a földbe döngölje az önértékelésemet. A féltés
címkéje alá rejtett, bántóbbnál bántóbb megjegyzéseire is csak hümmögéssel
tudtam válaszolni, a döbbenettől arra sem volt energiám, hogy megvédjem magamat
és Villét. Miután letettem a telefonomat, biztos voltam benne, hogy jó ideig
nem fogok vele újra beszélni.
Már
az is rendkívül megviselt, hogy nem tart elég tehetségesnek ahhoz, hogy sikeres
legyek az irodalmi világban, de, hogy nem tart elég jó embernek, nőnek ahhoz,
hogy Villével legyek, és ezen felül annyira sem ismer, hogy rájöjjön milyen
nehéz számomra a folyamatos érdeklődés, már túl sok volt. Azt hiszem itt értem
el azt a pontot, ahonnan már csak lefelé haladtam és egyik rossz döntést hoztam
a másik után. Ahhoz képest, mekkora fájdalom feszítette a mellkasomat,
viszonylag hamar kisírtam magam és sikerült annyi erőt gyűjtenem, hogy
felhívjam Villét. Tömören, kicsit megszépítve a mondottakat, beszámoltam neki az
anyámmal folytatott beszélgetésemről, és közöltem vele, hogy a közeljövőben
biztosan nem kell attól tartania, hogy találkozni fog a családommal. Nem tudom
miért döntöttem úgy, hogy kihagyom azt a részt, ahol anyám értetlenkedve áll
azelőtt, hogy ő velem van, mert a nő szerint, aki a világra hozott, semmivel
sem vagyok jobb a névtelen tömegnél és nem rendelkezem egyetlen olyan
tulajdonsággal sem, ami igazolná a Villével való kapcsolatomat. Mindenesetre
így is elég okot adtam barátomnak, hogy aggódjon miattam. Tudta, hogy milyen
rosszul kezelem a családommal kapcsolatos problémákat, hogy mennyire magamra
veszem az összes bántó megjegyzésüket és majd belepusztult, hogy nem lehet
velem.
-
Szívem,
ha úgy érzed, nyugodtan gyere ide, valahogy felszabadítanék egy félnapot, vagy
valami.
-
Édes
vagy, de nekem sincs sok időm és mire találnánk egy napot ami jó
mindkettőnknek, már rég lenyugodnék. Majd beszélek Vincenttel.
Utáltam,
hogy ilyen messze élünk egymástól, és hogy pont egy olyan időszakban sikerült
találkoznunk, amikor mindkettőnk életét sűrűn átszövik a szenvedélyünkkel
kapcsolatos munkáink. Csak később, amikor már teljesen magam alatt voltam és
szinte emberi gépként működtem jöttem rá, hogy azonnal repülőre kellett volna
ülnöm.
Ígéretemhez
híven, beszéltem legjobb barátommal, de neki is csak a kikozmetikázott
változatot meséltem el és mélyen elrejtettem, mekkora hatást is gyakoroltak rám
valójában anyám szavai. Vinc közelsége sokat segített rajtam, bolondos énének
köszönhetően, egy kis időre háttérbe tudtam helyezni a fájdalmamat, de ahogy
múltak a napok és hetekké duzzadtak, egyre nehezebben tudtam kontrollálni az
érzéseimet. Először nem ismertem fel a jeleket, nem vettem észre, hogy
fokozatosan elzárkózom mindenki elől és kezdek úgy viselkedni, mint ahogy azt
év elején tettem, miután Lukassal különváltunk. Az újabb forduló pont Október
elején, pár héttel ezután jött el. Rajongó táborom folyamatosan nőtt, valami,
számomra teljesen érthetetlen okból kifolyólag, több, mint tízezer ember
követte figyelemmel a könyvem megjelenését. Rengeteg biztatást kaptam tőlük
és normális esetben biztosan erőt meríthettem volna a kedvességükből, de úgy
éreztem, nem érdemlem meg amit kapok tőlük. Egyetlen, alig tíz oldalas
fejezetet olvastak csak a regényemből, és ugyan Agnes unszolására, kitettük
több novellámat is az internetre, de így is elhamarkodottnak éreztem a
rajongásukat. Ha már a könyvesboltok polcain lett volna a könyvem, egy rossz
szavam nem lett volna a figyelmükért, de nem ez volt a helyzet. Féltem, mit
féltem, rettegtem, hogy amint elolvassák az egész történetet, csak csalódottan
fognak ülni a székeikben, ágyukon és azon gondolkoznak majd, hogy miként
szerezhetik vissza a pénzüket, amit a könyvemért fizettek. Pesszimista
hozzáállásom ellenére, igyekeztem olyan hálás lenni, amilyen csak tudtam, a
régebben hanyagolt Twitter fiókomba is életet leheltem és próbáltam minél több
levélre választ adni. Valamit jól csinálhattam, mert az egyik híres vlogger
szavazást indított, hogy kivel vagy kiről készítse a következő riportját és a
követői többsége az én nevem mellé tették le a voksukat. Reménykedtem, hogy ez
nem feltétlenül jelenti azt, hogy kamerák előtt kell majd beszélnem, az
egyébként, nagyon szimpatikus, jó humorú sráccal, de nem így történt.
Sok
interjú volt már a hátam mögött, de a legtöbb telefonon keresztül, vagy
elzártan, közönség nélkül készült, ahol csak a riporter látta, ha feszengtem
egy kérdés hallatán és nem kellett figyelnem minden mozdulatomra és kiejtett szavamra.
Nehezen mentem bele abba, hogy felvegye
a beszélgetésünket és igazából csak azért mondtam igent, mert Agnestől kezdve,
Villéig, mindenki szerint remek lehetőség volt a könyvem reklámozáshoz. A hónap
közepére tűztük ki a felvételt, és ha a felszínen izgatottnak is tűntem miatta,
legbelül semmi kedvem sem volt az egészhez, fölöslegesnek éreztem, mégy úgyis,
hogy megértettem, így több emberhez fog eljutni a nevem. Rossz előérzetem
hamarosan beigazolódott, Ville és az együttes egy pár napos szünetet iktattak
be a sűrű programjukba, barátom vidáman csengő hangon hívott fel, hogy végre
rám ér és már ki is találta, hogy elutazunk egy kisebb városba, ahol kiveszünk
egy házat és elmerülünk egymásban, kizárva mindenki mást. Hetek óta először
éreztem boldognak magam. Elképzeltem ahogy a hideg éjszakákon, összebújunk és
régi, kicsit ósdinak ható romantikus filmeket nézünk, reggelente egymás mellett
ülve kávézgatunk és elveszünk a tüdőnkből kiáramló füst, szürkés ködében. De
álmodozásom nem tartott sokáig. Az interjúm felvétele pont annak a négy szabad
napnak a közepére esett, esélyt sem adva nekünk a találkozásra. Először azonnal
le akartam mondani az egészet, vagy legalább átrakni későbbre, mert egyszerűen
nem akartam elfogadni, hogy több mint egy hónap várakozás után, további
napokat, heteket kell átvészelnem anélkül, hogy látnám őt. Persze nem így
történt, Ville ha nehéz szívvel is, de elmagyarázta, hogy muszáj elmennem a
találkozóra és ne aggódjak, megoldjuk valahogy. Borzalmasan érzetem magam,
haragudtam az egész világra és nem értettem, hogy a jó dolgok miért járnak
ennyi fájdalommal.
A
napok kezdtek összemosódni, az első videóra felvett interjúm meglepően jól
sikerült, de ez leginkább annak volt köszönhető, hogy már egyáltalán nem
érdekelt az egész. Kijelölték a könyvem megjelenési dátumát; November 15.
Rengeteg előrendelés érkezett, és ennek és a pozitív visszajelzéseknek
köszönhetően, új szerződést kötöttem a kiadóval, aminek értelmében, további
három regényemet fogják kiadni a közeljövőben. Hogy ne legyen kedvem máshoz
menni, még előleget is kaptam tőlük, ami bőven elég volt ahhoz, hogy
visszaadjam Vincentnek a négyszáz fontos kölcsönét és még így is több pénzem
volt, mint amikor elindultam otthonról. Hitetlenkedve fogtam fel, hogy ez többé
már nem csak egy múló szerencse, hanem egy jóval nagyobb dolog, amivel
megalapozhatom az egész hátra lévő életemet. Egy olyan útra érkeztem, amiről
több éve álmodoztam, határtalan örömöt kellett volna éreznem, de akármennyire
is hálás és büszke voltam azért mert ekkora sikert értem el egy fejezetnyi
írásommal, Ville nélkül nem tudtam kiélvezni addigi életem legfontosabb
időszakát.
Az
állapotom folyamatosan romlott, míg eljutottam odáig, hogy értelmetlennek
éreztem kimászni az ágyamból, felöltözni és úgy tenni, mintha élnék. Szinte
minden este rémálmaim voltak, reggelente kétségbeesetten kerestem a mellettem
fekvő barátomat, abban reménykedve, hogy sikerült elszakadnia a munkájától és
az éjszaka leple alatt, besurrant a szobámba. De vékony teste helyett, csak az
üres teret találtam magam mögött.
-
Miért
nem lehetünk már együtt? – kérdeztem magamtól elszoruló torokkal.
Több
mint egy hónap telt el azóta, hogy éreztem az édes kesernyés ajkait, negyvenhat
napja vártam, hogy ismét elvesszek a zöld szemében. Tudtam, hogy nehéz lesz,
tudtam mire vállalkozom, és egyszer már sikeresen kibírtam nélküle négy hetet,
de akkor minden annyival egyszerűbb volt. Gyűlöltem magam, amiért nemet kellett
mondanom a meghívására. Gyűlöltem, hogy még meg sem jelent a regényem, mégis
úgy érzem, mintha egy siker sorozat szerzője lennék.
Örültem
az érdeklődésnek, de túl sokszor tették fel ugyanazokat a kérdéseket és alig
pár hét alatt eljutottam arra pontra, hogy már a sablonos, rövidke válaszaim is
kimerítőnek és eposzi terjedelműnek hatottak. Menekülni akartam, elfutni a
világ és az emberek elől. Totális mélyponton voltam, mosolyom már akkor sem
volt igazán őszinte amikor Villével beszéltem telefonon. Álarcomat, amit négy
hónapja visszahelyeztem a képzeletbeli szekrényembe, ismét magamra húztam. Vinc
érezte, hogy valami megváltozott a viselkedésemben, de még előle is
elzárkóztam, és álszent boldogsággal végeztem a dolgomat, tagadva, hogy bármi
bajom lenne.
-
Csak
hiányzik Ville – mondtam el neki újra és újra, amikor gyanakodva méregetett.
Ville
is sejtette, hogy valami nincs rendben velem, de ő is betudta annak, hogy rég
nem láttuk egymást és csak nehezen kezelem a rám nehezedő nyomást. Ha szemtől
szembe álltunk volna, más lett volna a helyzet, mert hiába is rázkódtam bele a
régi szerepembe, előtte esélyem se lett volna színészkedni. Egy pillanat alatt
kiszúrta volna, hogy csak megjátszom magam, hogy szavaimat követő mosolyom
hamiskásan csüng az arcomon. Ezért, akármennyire is vágytam rá, hogy újra vele
legyek, kicsit örültem annak, hogy nem lát ebben a sötét állapotomban.
Szükségem
volt egy kis időre, néhány nyugalommal teli napra, amiken nem kell senkinek
beszélnem, nem kell kérdésekre felelnem és megszabadulok a hirtelen jött,
tengernyi kötelezettségemtől. Éreztem, hogy muszáj valami kiutat találnom a két
kezemmel épített labirintusomból, mert egyértelműen szenvedtem, minden áldott
éjjel álomba sírtam magam. De ahhoz, hogy megtegyem az első lépést, csak akkor
szántam el magam amikor már a kedvenc dalaimat sem bírtam meghallgatni, mert
irritáltak az erős riffek és a vinnyogó gitárok. A másodperc töredéke alatt
döntöttem el, hogy ott hagyok mindent és mindenkit, és anélkül hogy bárkinek is
szóltam volna, összepakoltam pár napi ruhámat, néhány fontosabb holmimat, amire
úgy gondoltam szükségem lehet és bejelentkeztem egy külvárosi hotelbe.
Tudom, eltűntem és vannak akik tudják miért van akik nem, de ez egyáltalán nem tartozik ide. Igazából csak remélem, hogy a hónapnyi szünet után kárpótolt titeket ez a szokásosan hosszúra sikeredett rész. A következő fejezetre sem tudok dátumot mondani, de őszintén bízom benne, hogy azt is hamarosan felteszem, főleg úgy, hogy már csak három darab rész árválkodik a gépemen.
Rion //
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése