// nine //

Amikor a reggel felébredtem, Vinc már nem volt otthon, Ville pedig a nappaliban ücsörgött és elmélyülten nyomkodta a laptopját. Igyekeztem a lehető legnormálisabban viselkedni körülötte, úgy tenni, mintha ez csak egy átlagos nap lenne számomra, mintha nem élne még élénken bennem az előző esti beszélgetésünk emléke.  Félő volt, hogy egyetlen szavával kirángat a színfalaim mögül, ezért a szokásosnál is óvatosabban közeledtem felé. Mint később kiderült, teljesen fölöslegesen aggódtam, mert Ville kifejezetten kedves volt velem és eszébe sem jutott felhozni a koncerten történteket. Így, miután magunk mögött hagytuk a kötelező reggeli kérdéseket, frissen főtt kávéval a kezemben leültem mellé a kanapéra és beszélgetni kezdtünk. Egyik témáról ugráltunk a másikra, filmes kliséken nevettünk, összevetettük a kedvenc könyveinket, íróinkat de végül mindig a zenénél kötöttünk ki. Nem meglepő módon, mindketten otthonosan mozogtunk a különböző együttesek és előadók között, és bár bőven volt eltérés az ízlésünkben, mégis könnyűszerrel találtunk több tucat bandát, amiket egyformán szerettünk, amire őszintén, egyáltalán nem számítottam. Mindig is úgy képzeltem, hogy Ville csak a másoknak túl sötét és elvont dolgokat kedveli igazán, így kellemes csalódás volt számomra az a nyíltság, amivel nem csak a zenéhez, de a többi művészeti ághoz is viszonyult. A legtöbb ember kategóriákban gondolkozik; ez krimi szóval nem szeretem, ez egy metál banda, nem akarom meghallgatni, vagy ebben a filmben játszik az a szőke csaj ezért biztos rossz lesz. Persze Villének és nekem is megvoltak a kedvenceink, amikkel szemben elfogultak voltunk és voltak olyan műfajok amiket nem kedveltünk különösebben, de a megszokott, azonnali elutasítás helyett megpróbáltuk elfogadni, hogy vannak emberek akik a semmitmondó szövegek ellenére is szeretik a rádióból szóló fülbemászó dallamokat.

Gyerekes dolognak tűnhet, de számomra mindig is fontos volt egy kapcsolatban, legyen az baráti vagy jóval több annál, hogy hasonló zenéket, filmeket szeressünk. Elképzelni sem tudtam, hogy egy olyan emberrel kerüljek közelebbi viszonyba, aki megvetéssel beszél az általam imádott műfajokról, alkotásokról. Természetesen nem vártam el, hogy minden apróságban egyezzen az ízlésünk, csupán közös pontokra vágytam, hogy soha ne kelljen azon aggódnom, vajon mit fog szólni hozzá, ha berakok egy Joy Division albumot, vagy ha huszadjára is meg akarom nézni a Becstelen Brigatykat. És Ville mellett nem kellett ilyenektől tartanom.

Annak ellenére, hogy milyen érzésekkel vártam a kettesben töltött napot, valahogy az egész beszélgetés könnyed volt, mintha nem is Villével lettem volna, hanem egy régen látott barátommal.

 Legalább három órán keresztül ültünk így a kanapén és ez idő alatt alkalmam volt jobban megismerni őt. Addig csak az idealizált rocksztárt láttam, aki egoista, szeret zavarba hozni és teljesen kiszámíthatatlan, de azon a délutánon megmutatta egy másik oldalát is. Mindig is értelmes embernek képzeltem, egy olyan tipikus művészléleknek, aki magába szívja a körülötte lévő világ minden rezdülését, hogy aztán dalokká formája azokat. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire intelligens, hogy gondolatai ennyire mélyek és elemzőek. Kivétel nélkül, mindenhez hozzá tudott szólni, amit felhoztam, nem voltak üres, zavaró lyukak a beszélgetésünkben. Néha szinte tájékozatlannak tűntem mellette, ilyenkor előhúztam a korkülönbség kártyát, mondván, hogy neki, több mint tíz év előnye van velem szemben és annyi idő alatt rengeteg minden ragad rá az emberre. 

-          Lásd be Szívem, ha nem lennél tizenhárom évvel fiatalabb, akkor is én lennék az okosabb – nevetett rám miután már harmadjára derült ki, hogy fogalmam sincs, miről beszél.

-          Ezt nem tudhatod.

-          Dehogynem, mert okos vagyok – mosolygott önelégülten.

Természetesen nem értettem vele egyet, de egy újabb fölösleges próbálkozást követően inkább ráhagytam a dolgot és nem hoztam fel többet a köztünk lévő éveket. Világos volt, hogy még ő maga sem hiszi el teljesen, amit mond, de élvezte, hogy talált valamit, amivel gond nélkül piszkálhat, ami ellen nem tudok védekezni.

Már bőven benne jártunk a délutánban, amikor jóllakottan, meleg kávéval a kezünkben kimentünk az erkélyre, hogy ott folytassuk az evés miatt kicsit megszakadt beszélgetésünket. Elmerengve figyeltem, ahogy Ville rágyújt egy cigarettára, és közben azon gondolkoztam, hogy az a felemás nyugalom, amit kiváltott belőlem milyen könnyedén, szinte észrevétlenül itta be magát a szavaimba. Gondolataimat Ville fürkésző tekintete zavarta meg, amivel az ölemben fekvő karomat vizslatta.

-          Mit nézel annyira? – kérdeztem.

Hangomra rám emelte szemét és kicsit zavartan, de elmosolyodott.

-          Csak a tetoválásaidat néztem, a szarvas kifejezetten tetszik.

Kérdésére mosolyogva néztem le az alkaromat díszítő mintára. Ez volt az egyik első tetoválásom, a huszadik szülinapom környékén csináltattam, amit még jó pár másik követett, de még mindig nem szoktam hozzá, hogy az emberek észreveszik őket és a jelentésükről kérdezősködnek.

-          Ez az én patrónusom – mondtam.

Ville értetlenkedve összeráncolta szemöldökét, láthatóan nem értette a szarvas és a patrónus közti, szerintem nyilvánvaló kapcsolatot.

-          Tudod, Harry Potter, patrónus-bűbáj ilyenek – magyaráztam kicsit zavartan.

Arcán érdekes mosoly suhant át, amit elsőre nem is nagyon tudtam hova tenni, először azt hittem ki fog nevetni, amiért egy úgymond gyerekmese ihlette mintát tetováltattam magamra, de nagyobbat nehezen tévedhettem volna. Ha nem is volt akkora rajongó, mint én, ő is szerette Rowling varázslatos világát ezért egy rövid, de annál érdekesebb beszélgetésbe kezdtünk arról, hogy vajon őt milyen állat védelmezné a dementorok fagyos leheletével szemben. Végül a farkas és egyéb nagytestű ragadozók elvetése után, Ville a holló mellett döntött, ami nem túl meglepő, tekintve, hogy mennyire bálványozza Poe munkásságát.

A korábbi elhatározásom, hogy nem engedem még közelebb magamhoz, megfakult a vele töltött órák alatt. Ijesztően könnyen tudtam megosztani Villével a gondolataimat, minden olyan magától értendőnek tűnt mellette, és mielőtt észbe kaptam volna már a gyerekkoromról meséltem neki, amikor a családom még boldog és egész volt, amikor még nem éreztem magam kívülállónak. Apám volt az, aki összetartotta a családunkat és miután meghalt, szépen lassan kezdtünk eltávolodni egymástól, míg el nem jutottunk odáig, hogy anyámmal szinte csak félmondatokban kommunikáltunk. Borzalmasan zavart, hogy ilyen messzire kerültem tőle, hogy minden normálisnak induló beszélgetésünk vitába torkollott, hogy egyáltalán nem értett meg. Egy éve még azt hittem ez csak a tinédzser éveim hozadéka, de addigra már tudtam, hogy ez jóval több részemről, mint valami berögzült lázadás. Valahol tisztában voltam vele, hogy anya végig csak azon fáradozott, hogy nekem jobb legyen, de az ő elképzelései még csak meg sem közelítették az enyéimet, én erre mentem volna, de ő amarra terelt. Elbeszéltünk egymás mellett és a tény, hogy nem vette észre milyen sötétségbe süllyedtem, miután szakítottam Lukassal csak tovább növelte a köztünk tátongó szakadékot. Kezdtem úgy érezni, hogy szeretetének egy része nem nekem szólt, hanem annak a lányának, aki soha nem voltam, és akivé ha akartam se tudtam volna válni. Ezektől függetlenül sem haragudtam rá igazán, mert még mindig emlékeztem rá, mennyit nevettünk társasozás közben, milyen végtelen türelmemmel olvasott fel nekem minden áldott este a vaskos mesekönyvemből és még élt bennem a remény, hogy ha nem is a közel jövőben, de egyszer újra ilyen bensőséges lesz a viszonyunk.   

Kezdeti szűkszavú válaszaim a múltba vesztek, könnyedén, mindenféle nehézségek nélkül beszéltem és valószínűleg Ville is hasonlóan érezhetett, mert miután befejeztem a több tíz éves történeteimet, kérés nélkül kezdett el magáról és az életéről mesélni. Érdeklődve hallgattam milyen érzés volt számára először több ezer ember előtt énekelni, milyen nehezen kezelte az hosszan elnyúló turnékat és hogy még mindig mennyire megdöbbenti őt a rajongói, feltétel nélküli szeretete. Furcsán szórakoztató volt erről hallani, figyelembe véve, hogy nekem is voltak ilyesféle tapasztalataim; hangosan fel is nevettem, amikor egy tizenhárom éves lányról mesélt, aki egy éven át, minden egyes nap küldött neki egy képet magáról, ahogy a szobájában állva csókolgatja a falán lévő HIM-es posztereket.

-          Mond, hogy te nem csináltál ilyeneket – nyögött fel Ville amikor nyilvánvaló lett számára, hogy nem csak a történeten nevetek.

-          Nem, de azért csináltam pár, mostani szemmel nézve nevetséges dolgot.

-          Erről szívesen hallanék – csapott le azonnal a témára.

-          Azt rögtön gondoltam – fintorogtam rá, majd gondolkodás nélkül kezdtem bele a történetbe. – Szóval olyan tizenhárom lehettem, pont, mint ez a csaj, amikor először hallottalak titeket, de igazán csak két évvel később lettem rajongó. Rengeteg poszterem volt, és képes voltam egész álló nap csak ülni a szobámban, hallgatni a lemezeiteket és bámulni a falon lévő képeket, miközben arról ábrándoztam, mennyire jó lenne találkozni veletek, leginkább veled. Volt olyan, hogy azért lógtam el az utolsó óráimat, hogy élőben nézhessem meg az egyik interjúdat, amit persze felvettem és utána még legalább tízszer újra néztem, valahol még biztos meg is van. – Az emlék hatására annyira elkezdtem nevetni, hogy képtelen voltam folyatni.

Ville csak halkan kuncogott, míg én az arcomat kezembe temetve rázkódtam a röhögéstől. Különös volt, hogy mennyire nem érintett kényelmetlenül beavatni őt abba a korszakomba, amikor félistenként néztem fel rá, és minden harmadik mondatom valamilyen formában kapcsolódott hozzá, a zenéjéhez vagy az együtteshez.  

-          Visszagondolva, hálát adok az égnek, hogy tizenhat évesen, nem volt lehetőségem találkozni veled.

Erre nem válaszolt semmit, pedig vártam, hogy közbeszúr valami csipkelődő megjegyzést és előveszi a szokásos, magabiztos modorát, de ő csak kedvesen mosolyogva, merengő kifejezéssel arcán nézett engem.

-          Ne nézz már így – szóltam rá, miután már legalább egy perce ültünk így, a csöndbe burkolózva.

-          Hogy? – döntötte oldalra fejét.

-          Hát így… ilyen furán.

Kezdtem zavarba jönni a tekintetétől. Szemében semmiféle tudatosságot nem láttam, nem éreztem, hogy direkt akarna kínos helyzetbe hozni, egyszerűen csak abban a pillanatban ezt váltotta ki belőlem a jelenléte. És hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez most pontosan kinek is szól; a híres énekesnek vagy a mellettem lévő, borzalmasan vonzó férfinak.

-          Sajnálom Szívem, nem akartalak zavarba hozni – simogatta meg a vállamat gyengéden.

-          Ez nem segít ám – motyogtam.

Ville értetlenkedve nézett rám, de szó nélkül elvette a kezét. 

-          Pedig úgy éreztem, hogy már felengedtél mellettem – mondta halkan.

Megráztam a fejem. Oh, és megint itt tartunk, én, Ville és a szellemeim, miért lyukad ki minden beszélgetésünk ennél a témánál, gondoltam magamban.

-          Mint tegnap mondtam, Vincent számítása nagyrészt bejött, elérted, hogy kizökkenjek az önsajnálatomból, és ma tényleg nagyon jól éreztem magam veled – mosolyodtam el –, de vannak dolgok amik, hogy is mondjam, megakadályoznak abban, hogy teljesen felengedjek melletted.  

-          Nézd Drágám, tudom, hogy nem akarsz erről beszélni, de én tényleg csak segíteni szeretnék neked, azt hittem ezt tegnap már megbeszéltük és nem fogsz semmiségektől zavarba jönni. 

Hangján tisztán hallatszott, nem érti a viselkedésemet, nem mintha dühös lett volna rám, inkább csalódottnak tűnt, hiszen az elmúlt pár óra alatt nyilvánvalóan átléptem azt a határt, ami addig gátat szabott kettőnk közé. De a legnagyobb félelmem továbbra is visszatartott attól, mindenféle maszk nélkül álljak előtte.

-          Ville értékelem, hogy segíteni akarsz, de… – haraptam el a mondatomat.

Nem álltam még készen rá, hogy elmondjam neki; képtelen vagyok megnyílni előtted, mert egyszerűen túlságosan vonz a személyiséged. Olyan volt ő számomra, mint egy fekete lyuk, ami mindent magába szív, és csak a semmit adja érte cserébe.  

-          De mi? – noszogatott.

-          De nem hiszem, hogy ennél többet segíthetnél nekem…

Hangom halk és bizonytalan volt. Féltem, hogy már ezzel a rövid mondattal is túl messzire mentem.

-          Mégis mi a fenéért, ne segíthetnék neked többet?

-          Mert te vagy te és ezen nem tudsz változtatni – válaszoltam.

-          Most komolyan azért csinálod ezt, mert régen a rajongóm voltál? – csattant fel Ville.

-          Nem, egyáltalán nem erről van szó – védekeztem.

-          Akkor miről?

Szemei türelmetlenül, válaszokra várva pásztáztak engem, akkor először éreztem úgy, hogy talán mindkettőnknek jobb lenne, ha végre megtudná milyen harcok dúlnak bennem. Tudtam, hogy ebből a helyzetből nem futhatok el csak úgy, és csökönyös hozzáállása miatt, amivel mindenáron közelebb akart kerülni hozzám, úgy éreztem tartoztam neki annyival, hogy elmondjam az igazságot, még akkor is, ha megbántom vele és talán elszalasztom éltem egyik nagy lehetőségét; Ville barátságát. 

-          A személyiségeddel van a baj – feleltem nagyot sóhajtva, majd egy apró, ideges mosollyal folytattam -, te vagy a legfélelmetesebb ember, akivel valaha találkoztam – mondtam ki azt a mondatot, ami már öt napja nyomta a lelkemet.

Szemei kikerekedtek a döbbenettől. Biztos valami kevésbé radikális válaszra számított, talán voltak elképzelései, hogy miért tartózkodok tőle, de arra nem gondolhatott, hogy rettegek a közelében lenni.

-          Ezt kifejtenéd bővebben?

-          Nem a szószórós értelmében vagy félelmetes, nem félek attól, hogy megölsz álmomban és a Temzébe hajítod a hullámat – igyekeztem tompítani a mondandóm élét, több-kevesebb sikerrel. – Védtelennek érzem magam melletted, most is itt ülök veled, pár órája, kis túlzással csak annyit tudtam rólad, hogy te vagy Ville Valo és mégis csak néhány szavadba került, hogy megnyíljak neked. És ez baromira megrémiszt.

Szorongva vártam Ville reakcióját, arca üres lap volt számomra, amiről képtelen voltam bármit is leolvasni. Hosszú perceknek ható másodpercekig nem történt semmi, majd óvatosan, kicsit még mindig döbbent hangon végre megszólalt.

-          Szóval félsz tőlem?

-          Igen – feleltem csöndesen.

-          Én… Sajnálom, nem akartalak megrémiszteni.

Először hallottam őt ennyire bizonytalannak, mintha kirántották volna alóla a talajt, ami miatt ha lehet, még rosszabbul éreztem magam. Mert a saját szorongásommal még valahogy meg tudtam békélni, de azt egyáltalán nem akartam, hogy ő is hasonlóan érezzen a közelemben. Nem ő tehetett róla, hogy ennyire félénk és szerencsétlen voltam, aki nem bírta elviselni, ha egy olyan erős személyiségű emberrel kell huzamosabb ideig együtt lennie, mint ő. De itt nem csak ezzel volt baj, a kisugárzása olyan volt, mintha egy homályos, szürke köddel ellepett erdőben lennék és körbe-körbe bolyonganék, nem találva egyetlen támpontot, sem ami alapján meg tudnám állapítani, hogy merre van a kivezető út.  Szó szerint elvesztem a közelében és mindenképp tudatosítani akartam benne, hogy ő közvetetten sem felelős azért, ahogy mellette éreztem magam, még úgy is, hogy ezzel a földig rombolom, az addig nagy gonddal felépített védelmemet.

-          Ez egyáltalán nem a te hibád, te csak segíteni akartál és minden bizonnyal, ha nem én lennék én, akkor semmi probléma nem lenne, én vagyok túl gyenge ahhoz, hogy elviseljem a vonzó sötétséget árasztó személyiségedet. Lazán eléred, hogy úgy viselkedjek veled, ahogy nem akarok, és…

Itt elcsuklott a hangom, egyszerűen túl sok volt bennem az ismeretlen érzés. Nem bírtam tovább ott ülni, alig fél méterre Villétől, így kicsit kapkodva, ügyetlenül felálltam, hogy az erkély korlátjához lépjek. Nagyokat pislogva igyekeztem megakadályozni, hogy a felgyülemlett könnyeim kiszabaduljanak, de hiába csuktam be a szememet és tartottam vissza a lélegzetemet hosszú másodpercekig, a cseppek egymás után, sorban kezdtek el végigfolyni az arcomon.

Hallottam, ahogy Ville is feláll és mellém lép, nem ért hozzám, nem akart vigasztalni, csak szimplán ott volt mellettem.

-          Sajnálom – szipogtam.

Utáltam, hogy ilyen állapotba kerültem, és hogy bűntudatot keltettem Villében.

-          Elise, nincs semmi, amit sajnálnod kellene – mondta nyugtatóan, de tisztán hallatszott a háttérben megbúvó aggodalma.

-          Ville, azt hiszem, nem érted – néztem fel rá.  – Annyira elbaszott vagyok, hogy azért félek tőled, mert kedvellek. Állandóan olyan érzésem van, mintha nem is lenne rá okom, hogy így szenvedjek, hiszen Lukas nem csalt meg, soha nem ütött meg, csak elvesztettem mellette önmagam. Másoknak sokkal rosszabb sors jutott mégis, túl tudnak lépni rajta, én pedig csak falakat emelek magam köré és közben azon siránkozok, hogy egyedül vagyok. És akkor itt vagy te, akit minden igyekezetem ellenére közelebb engedtem magamhoz, mint Vincentet leszámítva bárkit az elmúlt pár évben. Ennek örülnöm kéne, nem pedig reszketve menekülnöm előle.

Ahogy találkozott a tekintetünk, láttam rajta mennyire összpontosít a szavaimra. Szemei szomorúan pásztázták az arcomat, úgy éreztem pontosan tudja, miért kételkedem a saját fájdalmamban és miért olyan nehéz számomra megemészteni a felém irányuló kedvességét.

-          Drágám, egy kicsit sem vagy elbaszott – mosolyodott el halványan. – Megsérültél az előző kapcsolatodban, ami után normális, ha rosszul érzed magad, ha bizalmatlan vagy másokkal. És persze lehetne rosszabb az életed, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehetsz szomorú, és csalódott. Mindenki máshogy dolgozza fel a problémáit és szerintem senki nem várta el tőled, hogy azonnal elfelejtsd a fájdalmadat, de talán itt lenne az ideje, hogy felengedj egy kicsit. Mert amit most csinálsz, az előbb vagy utóbb teljesen fel fog emészteni. Szóval, ha szükséged van egy támaszra Vincenten kívül, akkor csak szólj és segítek, és ezt teljesen komolyan mondom.

Szavai hihetetlen erővel hatottak rám. Nem mintha először hallottam volna ehhez hasonló mondatokat, de azok mind, csak kedves kis hazugságnak tűntek, mint amikor egy régen nem látott ismerős megkérdezi, hogy érzed magad, és te csak azt mondod, minden rendben van, mert pontosan tudod, hogy igazából cseppet sem érdekli az élted és csupán illendőségből kérdezte meg, hogy vagy.

De Ville teljesen őszinte volt.

Egy pillanatra szorosan összezártam a szemeimet, nem akartam tovább sírni, nem akartam tovább játszani ezt az idegesítő fogócskát, engedi akartam Villének, fel akartam adni a harcot, hogy újra önmagam lehessek. Az a lány akartam lenni, aki talán soha nem voltam, de mindig is lenni akartam. Az elhatározás, hogy igyekszem megváltozni, végre nem csak egy terv volt az agyam egy eldugott szegletében; cselekedni akartam, tenni valamit magamért. Teljes szívvel, mindenféle maszlag nélkül akartam bízni valakiben, akit addig nem ismertem, aki addig nem volt szerves része az életemnek.

Letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról és minden negatív gondolatomat háttérbe helyezve, egy szó nélkül léptem közvetlen Ville mellé és ő mintha értette volna mindazt, ami lezajlott bennem, kérdés nélkül átölelt és én elvesztem a karjaiban.

-          Köszönöm – suttogtam a mellkasának.

-          Nincs mit Szívem, nincs mit – simogatta meg gyengéden a hátamat.

Lassan múló percekig álltunk így az erkélyen egymást ölelve.

-          Mi lenne, ha bemennénk és megnéznénk egy filmet? – lépett hátrébb egy kicsit Ville.

-          Jó ötlet – bólogattam.

Örültem a témaváltásnak, eleget, ha nem is túl sokat beszéltünk már a lelkemet marcangoló fájdalomról. Vágytam arra a fesztelen hangulatra, ahol nincsenek gondok, csak mi vagyunk, két ember akik óvatosan, de lelkesedéssel kezdik felfedezni a másik személyiségét.

Visszaérve a lakásba, azonnal egy kisebb vita alakult ki kettőnk között; sehogy sem tudtunk megegyezni abban, hogy milyen filmet nézzünk. Ville ragaszkodott valami tíz éves, brutálisan véres horrorhoz, aminek engem már csak a gondolatától is kirázott a hideg, míg én inkább valami komolyabb témájú sci-fire vágytam. Végül rábíztuk magunkat Vinc ízlésére, kiválasztottunk egy olyan filmet, amit még egyikünk sem látott korábban. Gyorsan szereztünk valami rágcsálnivalót és rövid hezitálás után a szobámba mentünk. Amíg én a lejátszóval és a TV-vel babráltam, Ville érdeklődve nézett körül a helyiségben, véletlenszerűen fel-felemelve néhány tárgyat az asztalról és a polcokról. Mikor végeztem a beállításokkal, hátunkat a támlának vetve feküdtünk el az ágyamon. Egyáltalán nem szorongtam a közelségétől, még az sem zavart, hogy az ágyamban vagyunk, mert egyszerűen természetesnek tűnt, hogy egy kellemes nap után, kukoricát majszolgatva megnézünk egy remélhetőleg jó filmet.

Visszagondolva, sokkal jobban jártunk volna, ha figyelmesebben elolvassuk a DVD-n lévő ismertető szöveget, mert Vinc terjedelmes gyűjteményéből, sikerült kiválasztanunk a világ valószínűleg legsablonosabb filmjét. A viccesnek szánt jeleneteknél néma döbbenettel meredtünk a képernyőre, a drámai, epikus részeknél pedig hangosan nevettünk a béna dialógusokon és a minősíthetetlen színészi alakításokon. A film közepe felé már alig tudtam nyitva tartani a szemem, éveknek tűnő percekig nem történt semmi, a szereplők csak nyavalyogtak és mindenen, de tényleg mindenen elsírták magukat. Az egyik ilyen megható jelenet közepén aludhattam el, mert a főszereplő elcsukló hangja után a következő dolog, amire emlékszem az, hogy Ville finomat simogatja a vállamat.

-          Eli drága, ébredj fel.

-          Alszom, hagyjál – motyogtam.

-          Az oké Szívem, de rajtam alszol – nevetett fel csendesen.

Kellett pár másodperc mire kábult agyammal felfogtam mit is mondott.

-          Hogy mi? – ugrottam fel.

-          Semmi baj – nyugtatott. – Csak már vége van a filmnek és lassan nekem is aludnom kéne.

Talán még soha nem pirultam el annyira, mint akkor. Rettenetesen zavarban éreztem magam, mert nem csak hogy elaludtam a közös filmezésünk közben, de ráadásul, még ha nem is szándékosan, valahogy álmomban, félig ülő helyzetben, rádőltem a vállára, kezemet pedig mellkasára téve, lényegében sikerült hozzábújnom. 

-          Miért nem keltettél fel? – Gyors számításaim szerint legalább fél órát aludhattam, ha nem többet.

Ville nem válaszolt a kérdésemre, csak megrázta a fejét és csöndesen mosolygott rám, arcán egy számomra ismeretlen, elvarázsolt kifejezéssel.

-          Nem aludtál még férfival, hogy ennyire zavarba vagy? – kérdezte szokásos csipkelődő hangján.

-          De igen, csak ők nem te voltál – válaszoltam gondolkodás nélkül.

Aztán ahogy kimondtam, azon nyomban meg is bántam. Szavaim olyan hatást keltettek, mintha az egyébként is kínos helyzet valami pikáns különlegességgé vált volna, csak mert ő volt az, akin elaludtam. Érezhetően megváltozott a hangulat, Ville ajkairól lassan eltűnt a mosoly, tekintete szinte lyukat égetett az arcomon, szemei olyan komolyságot tükröztek, amit még soha nem láttam bennük azelőtt. Leheletnyi bizonytalansággal közelebb hajolt hozzám, és én tágra nyílt szemekkel néztem a tőlem alig tíz centire lévő, szinte tökéletes arcát. Mindketten lemerevedtünk. Testemet furcsa, ismerős bizsergető érzés járta át, és egy röpke másodpercig azt hittem Ville meg akar csókolni, de hiába voltunk ilyen nevetségesen közel egymáshoz, tudtam, hogy nem fogja megtenni. Semmi esélyt nem láttam rá, hogy máshogy nézne rám, mint egy ismerősre, egy lehetséges barátra, és amikor ez tudatosult bennem, lelkemet maró keserűség környékezte meg. De még mielőtt mentálisan felpofozhattam volna magam, amiért előtérbe engedtem a rajongói énemet, aki az elérhetetlen rocksztár szerelmére vágyik, Ville feltörte a csöndes burkunkat.

-          Szép álmokat Szívem – búgta halkan a fülembe.

Majd rám se nézve, egy félszeg puszit nyomott a homlokomra, felállt az ágyamról, otthagyva engem egyedül, döbbenten és összezavarodva a szobám magányában.

// Sziasztok Kedveseim!

Úgy látszik áttértem erre a szerdán hozok részt dologra, remélem nem zavar senkit. És igen tudom, ismét egy hosszú rész, de gondolom már megszoktátok.

Következő fejezet egy hét múlva lesz, VISZONT megnyitott az új blogom, bizony, már van előhang és ha minden jól megy, hétvégére az első rész is felkerül az oldalra^^. Link itt. 

Legyetek jók, köszönöm a csillagokat, feliratkozást és minden ilyesmit!

Orion //